Most nagyon boldog vagyok! :)

Ez most komoly? Átléptük a tízezret! Nagyon-nagyon szépen köszönöm! El sem hiszem :)
Tudom, már hosszú ideje eltűntem, de sok oka van. 
Egyrészt az, hogy valamiért ha nekiülök írni az epilógust, aztán elolvasom, és nem tetszik, ezért kitörlöm az egészet. Szeretnék "kerek" munkát kiadni a kezem alól. 
Ebben az évben még tuti fent lesz a befejező rész. 

Addig is Kellemes Ünnepeket mindenkinek! ♥♥
Big love. 

Helyzetjelentés, avagy nagyon szégyellem magam..

Sziasztok! 

Nagyon szégyellem magam amiért ilyen soká sem résszel, hanem csak helyzetjelentéssel jelentkezek. Az van, hogy elég nehéz összeszednem a gondolataimat a zárórésszel kapcsolatosan, mert a legjobbat akarom kihozni belőle! 

Meg persze ott van az iskola, és az évközépi szintvizsga, és egyéb családi problémák is. Tudom állandóan csak szabadkoztam, és kifogásokat kerestem ha nem tudtam/tudom hozni a rész, de én már csak ilyen vagyok. Sokan ezért is utálnak...

Szóval még annyit, hogy ezek a rész feletti nyavalygásaim majd törlésre fognak kerülni idővel. 

További szép estés, én holnap korán kelek, és több órát kocsikázva fogok tölteni, ezért el is teszem magam:)

Jó éjt :)

II. Season Twenty-Fourth~Perhaps in the end?

Na hát sziasztok! (: 

Úgy néz ki ez az utolsó fejezet, mert az utolsó az már az Epilógus lesz. 

Hosszú volt az út, míg elértük ezt, na mindegy, a búcsúbeszéd féleséget majd az epilógus felé kapjátok meg :)) 

Remélem elnyeri a tetszéseteket, kicsit hosszú lett...

További szép napot ! :)

xx Patrícia

.

Pár hónap után az életem kezdett helyrejönni. A kapcsolatom a srácokkal, Millával, Eleanorral és Danielle-el véglegesen megszakadt. Bármennyire is Milla-t tartottam a legjobb barátnőmnek nem kerestük egymást. Tudom, hogy nekem kellett volna hívnom, vagy írnom, nem tettem meg. El akartam felejteni mindent, azt is hogy egyszerűen léteznek. Nehéz volt. Nagyon nehéz volt meghozni ezt a döntést. Harryvel-akinek, bevallom nagyon sokat köszönhetek-haraggal váltunk el egymástól. Utoljára akkor találkoztam vele, mikor dühösen kicsörtetett a kórházi szobából. Abban az időben nagyon magam alatt voltam, de Istennek hála ott volt velem Dylen és Veronica, akikkel szoros baráti kapcsolat alakult ki. Ők ketten pedig végül egymásra találtak. Szerintem senki nem gondolta volna, hogy a jóképű, menő pasi beleszeret a nem sokat beszélő, csúnyácska lányba. Az Ő történetük talán egy igazi tündérmese. Miután Dylan lerakta a pszichológusi diplomát a doktorin folytatta tovább, Veronicaból pedig gyermekorvos lett. A sok közül egy egyik hasonlóságuk az, hogy mindketten szeretnének segíteni az embereken. 

Milla és Zayn az internetből szerzett információk alapja szerint hamar eljegyezték egymást, ám az esküvőre még mindig nem került sor. Öt évvel később megszületett a kislányuk, aki képről is nézve csodálatos. Nagy, barna szem, és sötétbarna, szinte már fekete hajával teljes mértékben Zaynre hasonlít, viszont a mosolyát az édesanyjától örökölte.

Louis és Eleanor, a pár, akik annyira összeillenek, mind egy puzzle darab. Kiegészítik egymást. Az Ő kapcsolatuk sem szakad meg évek után sem. Egy biztos páros, akik imádják egymást, és évekkel később már két Tomlinsonnal áldotta meg őket az Isten. 

Két kislány, akik örökölték édesanyjuk szépségét, viszont a videó felvételekből ítélve le sem tagadhatnak, hogy a híres Louis Tomlinson az édesapjuk. 

Liam és Danielle. Szerintem mondhatom, hogy egy világ harcolt a kapcsolatukért. A Payn fiúnak, és Dan-nak is voltak más kapcsolatai, ám végül mindig egymásra találtak. Veszekedések-veszekedések hátán, de le sem tagadhatnák, hogy szereti egymást, és a szívük állandóan egymás felé húz. Nekik még nem született gyermekük, Liam az egyik interjú kapcsán az vallotta, hogy bár szeretne gyermekeket, míg nem biztosak a kapcsolatukban, addig nem vágnak bele a dologba, hisz a születendő baba sínylené meg a dolgokat. A médiában tényleg úgy jelentek meg, mint a : " Minden hónapban összevesző pár", aztán bővebben kifejtették, hogy belső infók szerint egyik hónapban összevesznek, a másikban kibékülnek. 

És következzék Niall drága. Őt is, mint minden hírességet összehozták sok-sok lánnyal. 

Végül megtalálta a teljesen hozzá passzoló barátnőt, egy Ír lány oldalán. Kapcsolatuk nehezen indult, és csak pár hónapot jósoltak az újságok, de kiderült, ha két ember igazán szereti egymást, semmilyen külső hatás nem ingatja meg a kettőjük közt lévő kapcsolatot. 

És jön a banda ötödik tagja, aki eddig kimaradt. Szerintem tudjátok kire gondolok. 

Fentebb már említettem, hogy Harry és az Én kapcsolatom teljesen lezárult, mikor kiment azon a bizonyos ajtón. 

Soha nem keresett, hogy esetleg megbeszéljük a dolgokat, és én sem zaklattam őt. Egy így volt rendjében. A rólunk szóló cikkek elmaradtak, a média és a rajongók elfelejtettek, ami igazán jó. Sosem szerettem, hogy azért ismeretek egyesek, mert Harry barátnője voltam. 

A göndör hajú, szép mosolyú fiú "ügyei" évek után is csak a szokásosak voltak. 

Egy újságból úgy értesültem, hogy megvoltak neki azok a híres lányok, akikkel egyidős, telő öregebb, vagy tőle fiatalabb pár évvel. Taylor Swift, Cara Delevingne, Rita Ora, Caggie Dunlop, és még sok más énekessel, esetleg modellel. 

Bár tudtam, hogy ezek fele hazugság, és a média sok hülyeséget összehord, de mégis egy fiatal srácról van szó, aki ki akar próbálni mindent, és mindenkit. 

Harry még mindig keresi a boldogságot, ám sokak szerint ezt nem fogja megtalálni, mert Ő mindig balszerencsés. Hát kitudja, talán egyszer majd megtalálja azt a párt, aki szereti, aki nem hagyja ott, aki elmond mindent neki, és akitől lesznek gyerekei. 

Utoljára hagytam magam. 

Az évek alatt két kapcsolatom volt, egy komoly, és egy pár hónapos, de a egyik férfi mellett sem találtam meg a szerelmet s a boldogságot. 

Éveket töltöttem a Steffan Group cégnél, pontosabban hat évet, aztán jött egy törés. Egy orvosi vizsgálat során kiderült, hogy soha nem szülhetek. Újból összetörtem, és semmi életkedvem nem volt. Mindig is akartam saját gyerekeket, de kiderült, ez sosem valósulhat meg. Méhnyakrákot diagnosztizáltak nálam, a betegségből hamar kigyógyultam, ezt köszönhetem az orvosoknak, akik profi munkát végeztek, de a lelkemben örökre otthagyta a nyomát. A szüleim akik végig mellettem álltak úgy gondolták jót tenne nekem az Angol levegő, ezért visszaköltöztem. Először csak pár hónapra gondoltam, de ott ragadtam. Számos orvosnál jártam, de egyik sem tudott segíteni, még egy nap Anya leült mellém az ágyra, és a kezembe adta a laptopját. Egy olyan honlap volt megnyitva, ami arról szólt, hogy akinek nem lehet gyerek az egyetlen megoldás az adoptálás. 

 Négy évig gondolkoztam ezen az egészen, ezt felszínesen értve, mert mellette mást is csináltam. 

A szüleim cégénél dolgoztam, papírmunkákat végeztem, aztán egyszer csak rájöttem, hogy kezdek öregedni. 28 évesen sok embernek van már gyereke. 

Az életem egyik pillanatról a másikra csodás lett. 

A megtakarított pénzemből vettem London egyik szép negyedében egy takaros házat, és felkerestem egy árvaházat.  

Az első pillanat, mikor meglátod, és egyszerűen beleszeretsz, tudod, hogy Őt akarod felnevelni. Egy árvaházban dolgozó idős hölgy karjaiban pillantottam meg a két hetes Hope-ot. A vér szerinti szülei otthagyták a kórházban, csak úgy. Sosem tudtam elképzelni, hogy tud valaki ilyet tenni. A szőke hajú, kék szemű szépség volt az én reményem. 

Teljes értékű anyának éreztem magam, és úgy szerettem, mintha én szültem volna meg, mintha én lennék az édesanyja. 

Egy kisbabával azt hiszi az ember nincs igazán sok gond, hisz eszik, alszik, és kakil, de azért mégis nagy a felelősség. Emlékszem valamelyik éjjel Hope csak sírt, és sírt, én meg nem tudtam mi a baja, ezért tárcsáztam anyát. 

A szüleim mindenben támogattak, és segítette, elfogadták Hope-ot unokájuknak, és imádják. 

Mikor azt hittem hogy Hope-al nehéz bánni, nagyot tévedtem. 

Egy évvel később újból meglátogattam az árvaházat, ahol szintén sok gyermek volt. A kert egyik sarkában, a padon egy fiú ült, fejére kapucni volt húzva, kezében egy füzet volt, és valamit írt. 

-Az a fiú...-böktem fejemmel felé, mire az a nevelő odanézett

-Pár napja került vissza, a nevelőszülei visszahozták, mert nem bírtak vele. A vér szerinti szülei beadták ide mikor három éves volt. Már három örökbefogadó szülők hozták vissza. Amúgy tizenöt éves a kölyök, és ha ajánlhatok magának valamit...ha nem bír a makacs emberekkel, akkor inkább válasszon mást, fogadni mernék, hogy pár hónap múlva visszahozná-mondta gúnyosan a nő

-Nem tudom mit képzel magáról, Ön azt hiszi mindent megengedhet?! Senki nem tudhatja mit érez az a fiú, és látom rajta, hogy csak szeretethiányos-álltam ki a srác mellett

-Tudja mit? Két napja kikészíti az itt dolgozókat. Jót fog tenni nekünk, ha örökbe fogadja-vigyorodott el, majd elment

Egyszerűen pofon vágtam volna azt a nőt. Nem értem az emberek hogy beszélhetnek így másokról. 

Odasétáltam a fiú mellé, aztán kedvesen megszólítottam. 

-Szia, leülhetek?-kérdeztem, de válasz helyett csak egy vállrándítást kaptam 

Éreztem, hogy nehéz lesz elkezdeni vele beszélgetni, mivel Ő meg sem szólalt, de belevágtam. 

-Engem Hanna-nak hívnak. Te is elmondod a neved?-fordultam felé, ám Ő még akkor sem pillantott fel a füzetéből, csak írt, de azt nem tudtam, hogy mit, mert szembe volt vele, a falnak dőlve, lábai felhúzva

-Mariano-morogta monoton hangon, de legalább szóra tudtam bírni 

-És hogy érzed magad?-húztam nagyobb mosolyra a számat, hisz már a nevét tudtam 

-Szarul. Meg amúgy is, mi maga, pszichológus?-hagyta abba az írást, és felnézett a füzetéből 

Fejéről lecsúszott a kapucni, így megpillanthattam fekete haját, és rikító zöld szemét. Talán minden nőnek egy olyan fiú mint Mariano, és egy olyan lány, mint Hope, az álma, vagyis én így gondoltam. 

-Nem, nem vagyok pszichológus-ráztam meg a fejem türelmesen 

-Akkor meg...?-húzta fel szemöldökét, várva arra, hogy megmondjam mit akarok 

-Szeretném ha hazajönnél velem-mondtam halkan, a szemébe nézve 

A srác megdermedt, szemöldöke visszacsúszott a helyére, és szemében szikrák égtek. 

-Figyelj, én nem szeretnék semmit sem erőltetni...csak...-dadogtam, és nem tudtam semmit sem mondani, elszomorodva álltam fel a helyemről

-Miért pont én?-kérdezte, mire visszafordultam hozzá, és leültem előző helyemre

Nagyot sóhajtottam, majd belekezdtem. 

-Mikor beléptem a kapum, és megláttalak, olyan furcsa érzés fogott el. Megláttalak, és tudtam, hogy én téged akarlak felnevelni. Az egyik nevelőnő nagyon rossz dolgokat mondott rólad, és szeretném, ha bebizonyítanád, hogy nem igazak-vallottam teljesen őszintén 

Pár nap múlva már megvoltak a papírok, és újból láthattam Marianot, de ekkor már együtt jöttünk ki az épületből, és ültünk be a kocsiba. 

-Mit szeretnél, egyenesen hazamenjünk, vagy elmenjünk enni, vagy vásárolni. Szeretsz focizni? Otthon nincsenek ilyen fiús dolgok, és gondolom szükséged lesz rá-hadartam izgatottan 

-Szeretek kosarazni, de nincs szükségem semmire-rázta meg a fejét

-Rendben-mondtam, majd beindítottam az autó motorját

A hazaút csendesen telt, reméltem hogy nem fordul vissza olyanná, amilyen volt az első találkozásunkkor. 

Mariano a csomagtartóból kikapta egyetlen táskáját, amiben a ruhái voltak, majd követett a házba. 

-Szép kéró-füttyentett, mikor beléptünk a nappaliba 

-Köszönöm-mosolyogtam rá-Megmutatom a szobád-mentem a lépcső felé, ami az emeletre vezetett 

-A lánya?-kérdezte, mikor elmentünk egy falra akasztott képkeret mellett, a képen én és Hope szerepeltünk, mikor az egyéves születésnapját ünnepeltük 

-Igen-bólintottam büszkén-Vele is az volt a helyzet, mint veled. Amint megláttam, tudtam, hogy fel akarom nevelni, és egy jó életet akarok neki

-A lányt is örökbe fogadta?-kérdezte 

-Hope a neve, és igen-motyogtam 

Mariano elég intelligens fiú, csak tudni kell vele bánni, amint látta, hogy nem szeretnék beszélni a betegségemről, elterelte a dolgot, és a férjemről kezdett el kérdezni. 

-Nem, nincs férjem-ráztam meg fejem nevetve 

-Áh értem-mondta

Időközben felértünk a neki kinevezett szobába, ami sima, barna színű volt. 

-Majd valamelyik nap elmegyünk és beszerzünk dolgokat, hogy ne nézzen ki ilyen sansznak-gondoltam itt a fiús kütyükre, dolgokra

-Rendben-mondta, miközben nézelődött, bizonyára próbálta szokni az új környezetet 

-Ha bármire szükséged lesz, lent leszek a konyhában. Főzök valamit, esetleg van valami kívánságod?-érdeklődtem, hisz szerettem volna a kedvébe tenni

-Nincs-hangozott a válasz--...Elszöktem mert minden nap vertek. Berúgtam és drogoztam mert úgy éreztem semmi értelme élnem. Lógtam az iskolából, mert kinéztek. Loptam, mert a cipőm lyukas volt. Ennyi a történet-mondta
Először nem értettem miért mondja ezeket, de aztán rájöttem.
-Köszönöm hogy elmondtad-simítottam meg vállát, aztán becsuktam magam mögött az ajtót

Amint leértem csöngettek, Anya volt az. Ő vigyázott Hope-ra, míg én elmentem Mariano-ért. Mivel meséltem neki a fiúról úgy döntött inkább csak később ismerkedik meg vele, nem szerette volna még jobban felkavarni az érzelmeit. 

Ahogy a hetek teltek egyre jobban kijöttem Marianoval, aki mára teljesen beilleszkedett az új környezetbe, és Hope-ot is nagyon szereti. 

Lett két gyermekem akikért az életemet adnám, és imádom Őket, talán szebb és boldogabb jövőt el sem tudok képzelni magamnak, minthogy felneveljem a lányomat, és a fiamat. 

Az idők alatt sok nehézséggel küzdöttem meg, de mindig megoldottam valahogy, mert ott voltak velem, számomra a legfontosabb emberek, Mariano-aki teljesen megbízott bennem, Hope-aki még nem igazán érzett semmit a dolgokból a kora miatt, de már egy apró puszi az arcomra is hatalmas löketet adott nekem, és a szüleim-akik mindig mellettem álltak, és nagyon nagy köszönet nekik, amiért unokájuknak fogadták Hope-ot, és Marianot, és bármi volt ott voltak mellettem. 

A Harry és az én kapcsolatom pedig egy befejezetlen történet...

Türüpptürüpp

Na, hát sziasztok! 

Nem résszel jelentkezek, ez amolyan helyzetjelentés. 

Ahogy ma utána gondoltam már csak két, max. három hosszú rész lesz az epilóguson kívül. 

Még túl korai lenn búcsúzkodni, szóval befejezem :') 

♥ 

Addig is, ha időtök engedi, vagy esetleg unatkoztok, vagy kíváncsiak vagytok, nézzetek be ide: Changed With <--itt is megtaláltok, és ha ezt a blogot befejeztem  ezen fogom folytatni egy másik történetem 

de erről még majd a későbbiekben...

További szép estét! :) 

xx Patrícia

Ui:Pár napon belül új bejegyzés! ;)

II. Season-Twenty-Third Chapter~Please do not!

      Sziasztok! Sok idő után itt az új rész! Ihlet és időhiány miatt nem jelentkeztem, amit nagyon sajnálok, meg mostanában összejöttek a dolgok itthon is, szóval kavarodás van. : / Ez egy kicsit szomorú rész lett, nem csak a tartalma miatt, hanem mert közeledünk a végéhez.  Nem lett hosszú, de úgy vélem annál inkább izgalmasabb. 
Jó olvasást! 
xx Patrícia ♥ 

.

     Egy fényes réten járok, ahol minden olyan csodálatos, nem is kell járni, egyszerűen csak lebegek. Nem fáj semmi. Megyek előre, mintha keresnék valamit, de nem tudom mi az. Egyszer csak megpillantok egy alakot aki háttal áll nekem, és teljesen feketében van, megrémülök, de amint megfordul rájövök, hogy Harry az. Kellemes mosolyától azonnal megnyugszok. Egyik kezét felém nyújtsa, én azonnal elfogadom, majd miután összekulcsoltuk ujjainkat elindulunk egyenesen. 
Pár méter után Harry valamiért megáll, aztán észreveszem, hogy előttünk van egy nagy mélyedés, fogalmam sincs mekkora lehet, mert teljes sötétségbe borult az a rész. A fiú maga felé fordított, így én háttal voltam az egész sötétségnek. Vállamra helyezte mindkét kezét, majd vészesen közeledni kezdett ajaki az enyéimhez. Szemeimet behunyva vártam hogy ajkait enyémre helyezze ám mindez nem történt meg. Egy hatalmas lökést éreztem, és tudtam, hogy Harry volt az. Becsapott engem, és lelökött a mélybe! A sötétség perceken belül ellepett...



Hangosan zihálva keltem fel, egy szobában voltam, a kórházi szobában, és tudtam már a műtét véget ért. Bármennyire is akartam sírni, nem ment, a műtét előtti órákban annyit sírtam, hogy szerintem kiszáradt a könnycsatornám. Az ágy mellett egy ápolónő épp az infúziót igazgatta, majd amint meglátta, hogy felébredtem, rám mosolygott. 
-Azonnal szólok a doktornak-mondta, aztán el is tűnt a szobából 
Nem tudtam hány óra lehet, azt sem, hogy a szüleim már ott vannak-e a váróteremben. Össze voltam zavarodva. 
A magas, szikár testű, ősz hajú orvos lépett be az ajtón. 
Köszönés utam, mire én csak biccentettem, elkezdett beszélni.
-A műtét komplikáció nélkül sikerült. Amennyiben minden rendben van még a ma este folyamán hazamehet. A többit majd a nővérke elmondja-mondta, aztán valami olyat motyogott orra alá, hogy beküldi a szüleimet 


Anya és apa olyan erősen szorított, amennyire csak tudtak, ám nem bántam. 
 -Sajnálom, hogy így kell találkoznunk-sütöttem le szemem szégyenkezve 
-Jaj Kicsim, annyira aggódtam érted-fogta meg anya egyik kezem
 Nagyon hálás voltam nekik, hogy ott voltak velem, a legrosszabb pillanataimkor is. Csak azért utaztak majdnem fél napot hogy az én nyavalygásomat, sírásomat hallgassák, miközben millió fontos dolgok lenne. Igazán jól esett a törődésük, főleg olyan szétesetten. 
Volt egy időszak az életemben, mikor úgy éreztem egyedül vagyok, és a szüleim nem törődnek velem. Még mikor Doverben laktunk nagyon sokat voltam otthon, egyedül a nagy házban. Borzasztóan kitaszítottnak éreztem magam olykor. És mivel a mi családunk mindig is különálló volt a többi rokontól, sosem tartottunk hétvégén közös ebédeket, vagy csak ilyen összejöveteleket, ahol jól érezheti magát az ember. Mindig is úgy gondoltam, hogy apa tehet az egészről, azért amiért még mikor kicsi voltam két évre lecsukták börtönbe. Az igazat megvallva soha, senkinek nem beszéltem arról a két évről, hisz egy részt azért mert még csak öt éves voltam, másrészt pedig azért mert szégyelltem. Mára ez már megváltozott, hisz tudtam hogy hamisak voltak a vádak, az én apám semmit sem követett el! 

Mi mindig hárman voltunk, hárman mentünk el nyaralni, hárman töltöttük az ünnepeket. 
Aztán teljesen felborult minden, mikor Londonba költöztünk. Váltig állíthatom, hogy sokkal, de sokkal jobb lett a kapcsolatom velük. Ahogy anya mesélte, megpróbáltunk a legtöbb időt együtt tölteni, mármint Ők keményen dolgoztak, én pedig elfogadtam a helyzetet, és amúgy is ott volt Harry, akivel eltölthettem az időt. 
Kiskoromban, vagyis olyan tizenéves lehettem, mikor úgy képzeltem el az életem, hogy Doverban fogok lakni, lesz két szép gyermekem, és lesz egy átlagos, szerető férjem. De amint a fővárosba mentünk megváltozott minden. 

-Anya, apa, látom rajtatok, hogy fáradtak vagytok, kérlek menjetek a lakásomba-néztem rájuk halványan elmosolyodva, és ügyelve arra, hogy igazinak tűnjön 
-Nem szeretnénk itt hagyni-mondta anya 
-De tényleg, megleszek!
-Rendben, de nem hozzád megyünk, kiveszünk egy szállodai szobát, lepakoljuk a csomagjainkat, és jövünk is vissza-állt fel a székről 
Nem reagáltam rá semmit, ezért el is mentek. A fehér falon kifogtam egy pontot, és azt bámultam. Fejemben újra csak a kérdések cikáztak! Miért velem történik ez? Miért nem volt szívhangja a picinek? És még számos dologra nem volt válaszom, aztán rájöttem. Minden az ÉN, csak is az én hibám, ha nem hagyom ott Harryt aznap reggel, akkor együtt nevelhetnénk fel a babát, vagy ha nem idegeskedek annyit, ha jobban figyelek a táplálkozásra...

Bevallani is nehéz volt magamnak, de sokat járt az agyam olyan dolgokon, mint például milyen lesz Vele újra találkozni?! 
Vajon milyen ruhát fog viselni, lesz rajta sapka, ami kimondhatatlanul édesen áll neki? Mosolyogni fog, vagy mérges lesz rám? 

Ezek mindaddig megválaszolatlan kérdések voltak, még az ajtó ki nem nyílt. Lábán viselő cipőjéből már rögtön rájöttem, hogy Ő az. Fejem végig lehajtva volt, nem néztem a szemébe, nem mertem. Fogalmam sem volt ki mondhatta el neki, hogy itt vagyok. A szüleim, vagy esetleg...Milla? De Milla honnan tudta volna meg? 
-Jó újra látni Hanna-a szavakat úgy ejtette ki, hogy úsztak a gúnyban 
Becsukta maga után az ajtót, majd leült az ágy mellett lévő székre, amit anya húzott oda, csak akkor pillantottam fel. 
Zöld íriszeiben elvesztem, csak bámultuk egymást, láttam rajta, hogy dühös, olyan dühös, hogy pillanatokon belül kitörhet. 
-Na, mi az nem tudsz megszólalni, esetleg mást vártál? Vagy nem számítottál rám?-hangját felemelte
-Harry kérlek...-suttogtam halkan, és próbáltam tartani magam, nehogy megint rám törjön a sírás
-Most komolyan Hanna, mikor akartad elmondani, hogy állapotos vagy Tőlem? Hmm? Vagy soha, úgy gondoltad de jó dolog lesz eltitkolni a hülye elől, okozzunk neki még nagyobb csalódást?! Úgy is abban nagyon jó vagy! Csak csalódást tudsz okozni mindenkinek. Én bolond, annyira szerettelek, hogy még az amnéziád után is megtettem mindent, hogy emlékezz, és az a köszönet, hogy egyik reggel, mikor felkelek, már nem vagy ott.-mérgében járkált a szobában
-Sajnálom-nyögtem ki, és letöröltem arcomról egy könnycseppet 
-Dehogy sajnálod te! Ha annyira sajnálnád nem titkolóztál volna! Elmondtad volna, hogy terhes vagy, és együtt megoldottuk volna, de már abban sem vagyok biztos, hogy igaz amit Milla mondott, hogy nem volt szívhang. Szerintem te alakítottad így, átvágsz mindenkit, csak azért, mert elvetetted-nagyon fájtak a szavak, amiket hozzám vágott
-Ne mondj ilyeneket kérlek-néztem rá könyörögve, és még jobban sírva
-Miért? Talán bántja a pici lelked? Akkor nem bántotta, mikor csak egy levelet hagytál magad után. Szerinted hogy éreztem? Te biztos jót röhögtél a markodba, hogy megszabadultál Tőlem. Erre ment ki az egész! Tuti, hogy a baleseted előtt sem szerettél, hírnevet akartál? Miért engem választottál ki, komolyan kérdezem, miért játszottál velem, mikor én szerettelek?

Nem tudom mi vezérelt, de nagyon elegem lett belőle, olyan dolgokat vágott a fejemhez, amik nem voltak igazak. 
-Takarodj ki a szobából Harry!-sziszegtem összeszorított fogakkal 
-Szánalmas vagy! Hanna-rázta meg fejét nevetve, aztán pont hogy kinyitotta volna az ajtót, az kitárult előtte 

II. Season-Twenty-Two Chapter~Why beat the lottery?

Sziasztok Manóók! (: 

Hál Istennek a mai nap folyamán tudtam írni egy viszonylag értelmes, és számomra megfelelő részt! Suli-suli-suli! Már elegem van, de gondolom a nagy többség így van vele :D Hétvégén próbáltam írni, de....nem ment több okból kifolyólag is, amit inkább nem részleteznék ( :D ). 

A bejegyzésről annyit, hogy mindenki döntse el tetszik e magának. :)

További szép, esős napot! 

xx Patrícia

Négy hét telt el azóta, hogy Milla-t lebeszéltem a látogatásról. Szerettem volna vele találkozni, de túl kockázatos volt a dolog. A hasamban növekvő kis lény pedig már lassan a 12-dik hétbe lépett, még nem nagyon látszott rajtam, de azért észrevehető volt, ha jobban megnéztük. A munkahelyemen minden a legnagyobb rendben volt, a munkatársakat már úgy ahogy megismertem, és megkedveltem. Folyamatosan volt dolgom, valamikor kollégáknak segítettem szervezkedni, máskor meg rendezvényeken viseltem a cég nevét, szóval sosem unatkoztam. Akkor tájt sokat idegeskedtem, mert megtudtam, hogy a Steffan Group fogja rendezni a One Direction fellépését az MSG-re. Bármennyire is próbáltam elkerülni, hogy róluk halljak, nem tudtam, mert a cégnél mindenki a fellépésről beszélt, néhány velem, vagy tőlem pár évvel idősebb lány nagyon fel volt pörögve a hír hallatán, mert ingyenes belépést kaphattak a Steffan-nál dolgozók. Én nem tudtam, és nem is szerettem volna élni a lehetőséggel, mert épp aznap volt jelenésem az orvosomnál. Akár hányszor voltam nála, mindig mondta, hogy ne idegeskedjek, mert árthat a babának, de én nem tudtam megállni. Bennem volt a tudat, hogy egy városban leszek a fiúkkal, és ez idegességre késztetett. 
Ja, amúgy a házamban lakók száma eggyel több lett. Egy egyetemista lány foglalta el a szobát, Veronica a neve, és nagyon kedves. Visszahúzódó, és szerény, bár nem sokat találkozok vele, mert mikor én délután vagy este hazaérek, Ő akkor még vagy egyetemen van, vagy tanul a szobájában. 
Dylan-el közösen egyeztünk meg benne, neki is színpatikus volt, nekem is, és hát nem is zavar minket, mert ha otthon a nap kilencven százalékát a szobájában tölti. 
Dylan sem töltött sok időt a házban, mert dolgozott, volt hogy másodállást is elvállalt, vagy lányokkal találkozgatott, viszont mikor egy időben voltunk otthon sokat beszélgettünk, a hetek alatt mondhatni barátok lettünk. 
A szüleimmel megpróbáltam több percet beszélni, hogy ne tűnjön fel nekik semmi, mivel nem mondtam el nekik, hogy terhes  vagyok. Féltem a reakciójuktól, és úgy voltam vele később majd megtudják, persze nem akkor akartam nekik elmondani, mikor már a kezemben tartom a kicsit. 

Hétfőn reggel mielőtt az orvoshoz mentem volna, benéztem a céghez. Dylan és Veronica már korán nem voltak otthon, az előbbi dolgozni, utóbbi pedig egyetemre sietett. A tejeskávémat gyorsan megittam, majd gondosan bezárva az ajtót, a kocsihoz, a garázsba mentem. Az utat a háztól a munkahelyig, és a kórházig már megtanultam, hál Istennek jó memóriával áldott meg az Úr. 

Köszöntem a mellettem elhaladó embereknek, aztán Emily irodájába vezetett utam. 
-Minden rendben van a fellépéssel kapcsolatosan?-kérdeztem köszönés után 
-Nem-morogta, majd haját hátrasimította idegesen, az utóbbi időben nagyon sok terhet magára aggatott szegény asszony 
-Esetleg valamiben tudok segíteni?-kezdtem kedvesen, remélve, hogy a háttérből is majd tudok irányítást adni 
-Megköszönném, ha velem jönnél a helyszínre-erre gyors sebességgel kaptam fel fejem-Több biztonsági őr kell, oda kell mennünk-pattant fel, majd kabátját magára vette, mivel az idők alatt december lett
 Ellenkezni sem tudtam olyan gyorsan történt minden, egyik percben még ott állok az irodájában, fél óra múlva pedig már a MSG csarnokban vagyok. 
Imádkoztam, hogy ne találkozzak egyik fiúval sem. 
Emily elment intézkedni, engem meg megkért, hogy nézzem meg minden rendben van-e a székekkel, és a színpaddal. Pont ezt akartam elkerülni. 
Megfordult a fejemben, hogy a kapucnit magamra húzom, de akkor még feltűnőbb lettem volna. 
A cégnél dolgozó statisztákat irányítottam el, mikor Paul húzott el mellettem, egy pillanatra megdermedtem, de nem vett észre, láthatólag neki is öt fele volt a feje. 

Valaki bemondta a mikrofonba, hogy hangpróba, aztán elszabadult a pokol, nem csak a statiszták őrültek meg, hanem a bennem lévő idegek is. 
Meghallottam Liam, Zayn és Niall hangját, ám mielőtt a Harryét is hallhattam volna Emily keresésére siettem. 
Épp az egyik öltönyös emberrel beszélgetett, mikor odaléptem hozzájuk. 
A tudatára adtam, hogy az orvos vár rám, mondjuk igaz is volt. Megköszönte, hogy elkísértem, és segítettem, bár természetesnek vettem, hogy eligazítsam a munkatársaimat. 

A doktor úr kedvesen fogadott, és elnézte azt, hogy késtem öt percet. 
Felfeküdtem az ágyra, majd pólómat felhúzta, hogy megnézze ultrahanggal a picit. 
-Először a szívverését fogjuk megnézni-mosolygott 
Valamit a fülébe helyezett, olyan volt mint a sztetoszkóp, aztán a másik végét hasamra rakta. Talán egy perc telhetett el, mikor arca elkomorult. 
-Valami baj van Doktor úr?-kérdeztem, és fejem máris elkezdett lüktetni 
Ő csak morgott egyet, majd felpattant a helyéről valami másik műszer után kutatva. Egy modernebb eszközt tartott a kezeiben, amit a gépre kötött, majd a hasamra nyomott. Arca újból elkomorodott. Reménykedtem benne, hogy nincs semmi baj.
-Sajnálom Hanna, de nem észlelhető szívverés! A mai nap bent kell maradnia,  mert el kell távolítani...-az orvos nem tudta folytatni, mert elkezdtem bömbölni, rosszabb voltam mint egy öt éves kisgyerek, aki nem kapta meg a játékát-Nyugodjon meg kérem! Ön még nagyon fiatal, sok gyermeke lehet még-tette vállamra a kezem
Én voltam a hibás, ha nem idegeskedek annyit, ha nem terhelem túl magam, akkor mindez nem történik meg. Annyira akartam azt a babát, lehet hogy az elején még nem, de már minden este azon gondolkoztam milyen lesz majd ha a kezemben tarthatom. Elképzeltem, hogy Ő lesz a világon a legszebb kislány. Bár a nemét még nem tudtam, valahogy mindig lányt gondoltam. Egy barna, göndör hajú, zöld szemű kislányt. Aki az apukájára hasonlít. Meséltem volna neki, el akartam neki mesélni az egész történetemet, hogy miért nem ismerheti az apukáját. 

A műtétet elhalasztották másnap reggelére, addig pedig egy picike szobát kaptam. Haza szerettem volna menni, de nem engedtek, azt mondták ilyen állapotban felelősségük, hogy bent tartsanak.
Az otthoni telefonra hagytam egy hangpostát, hogy ha valaki hazaér hozzon majd be nekem ruhát. 
Féltem. Nem akartam egyedül lenni a szobában. A leggonoszabb ellenségemnek se kívánnám azt a lelki fájdalmat, amit átéltem. Túl beleéltem magam az egészbe. Szerettem volna anya lenni! Lehet hülyeség ilyen fiatalon, de mikor már beletörődtem a dologba, olyan nehéz elengedni. 
Mindenki azzal jött, hogy még szülhetek akár tíz gyereket is. De az nem olyan, én a hasamban lévő csöppségért akár az életemet is adtam volna, talán azért mert Harry volt az apa, vagy nem is tudom. 

Nyolc óra is elmúlt, mikor felmertem hívni anyát, és elmondtam neki az egészet, mondjuk nem hiszem hogy sokat értett belőle a sírásom, a szipogásom, és a kitöréseim miatt, de amit befejeztem első mondata az volt, hogy összeszedi apát, és ide repülnek. 
Nem vetett meg, nem haragudott. Tudom, hogy irigylésre méltó az ilyen szülő, és én nagyon hálás voltam nekik. 


                                           Külső szemszög

Camila amint letette a telefont, Milla számát hívta. Nagyon aggódott lánya miatt, nem akarta, hogy egyedül legyen. Kezében a telefonnal szaladt a harmadik emeleten lévő férje után. Hanna barátnőjét nem tudta elérni, de Robint megtalálta és azonnal elhadarta neki hogy mi a helyzet. A férfi az internet segítségével lefoglalta az öt órával később induló járatot. Legnagyobb sajnálatukra nem volt hamarabb gép, Camila kiborult, Robin pedig próbálta nyugtatni, ám Ő is ugyanolyan ideges volt lánya állapota miatt. 

A gép felszállása előtt Camila még megpróbálkozott a hívással, ám csak a hangposta kapcsolt be. Már mindegy alapon hagyott rajta egy üzenetet, hogy amint lehallgassa menjen be Hannahoz. 
Milla telefonja lemerült miközben a fiúk fellépését nézte, és szurkolt nekik, hogy minden rendben menjen. 
Tényleg minden rendben ment, és az azt követő afterparty is jól sikerült, Louis és Niall pedig eléggé becsiccsentett, a többiek viszonylag józanok maradtak. Harry Taylorral foglalkozott, jól érezték magukat...viszonylag. 

Hajnal hat óra mikor a csapat visszatér a szállodába. Milla felteszi töltőre a telefonját, ami perceken belül be is kapcsol. 
Sok hívás és üzenet érkezett, ám az egyiken megakad a szeme, és azonnal lehallgassa. 

Sziasztok Lányok! 

Sokan hazaértetek már az első iskolai napról, én is de gondolom ezt leszűrtétek :D Na mindegy, most egy kicsit untatni foglak titeket.... :P 

Szóval az iskola nem tűnik nagyon nehéznek(azt eltekintve, hogy év közepén szintvizsgát kell tenni, de az lényegtelen), viszont tök fura, hogy már nem az utca másik felére járok(igen, elég közel volt az általános), hanem a város másik végébe. Az osztályfőnök kedves, és lelkes, az osztályba pedig elég furcsa, vagy nem is furcsa, hanem sokoldalú lányok járnak. (NO BOYS, csak csajok vagyunk:S :D ) Mivel ugye az első benyomás fontos, megpróbáltam normális fejet vágni, ám ez a hatodik együtt töltött óra után nehezen sikerült. Ma még csak ilyen megbeszélések voltak, egy szaktanárral végig, egy teremben(mi a negyediken...).

Megkaptuk az órarendet, és ezt a bejegyzést ezért is írom, mármint nem azért, hogy az órarendről beszéljek, hanem; pénteken(!) például fél négy után fogok hazaérni...értitekkk, péntekennn, de ez azért, mert nem lesz első négy óra. Persze mikor hazaérek hamarabb nekiülök részt írni a blogba, öm most, vagyis majd 6.-án elkezdek egy másik történetet, így a részek lehet hogy később fognak érkezni, de megpróbálok mindig sietni velük, remélem ez sikerülni fog. 

Úgy fogom fel ezeket a dolgokat, hogy valakinek még rosszabb az órarendje, még később ér haza. Na nem is húzom tovább az időtöket, még egyszer; amint sikerül egy elfogadható fejezetet írnom, itt vagyok:)!!

A gólya sorstársaimnak kitartást, és őszintén remélem, hogy beilleszkedtek majd... aki meg nem gólya...annak is sok szerencsét, meg minden jót ^^ :)

xx Patrícia

II. Season-Chapter Twenty-One~Funky days

Sziasztoooooooook! :))

BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT LIAMMM! ˇˇ

Találtam egy idézetet, vagyis egy videóból szedtem ki ezt a mondatot, mert nagyon tetszett:" ...Nem minden hősnek van köpenye, és nem minden angyalnak van szárnya...!  ♥♥ Liam the Directioners hero(elnézést ha rosszul írtam!) 

A részről annyit, hogy minden gondolatomat összekaparva ez jött össze. Iskola előtt még lehet hogy hozok egy részt, de nem biztos! 

Jó Olvasást, és további szép napot, bár elég borongós az idő :( :) 
xx Patrícia 

.

Először sírtam, majd dühöngtem, végül megint sírtam. És ezt mind a doktor úr, és az asszisztens előtt. Azóta is fülemben csengenek a szavai:-"Gratulálok kisasszony. Hét hetes állapotban van a magzat,  eddig teljesen rendben van minden, képet is készítettünk róla. Elnézést, valami baj van?"-kérdezte felnézve a lapokból. Na igen ezután a mondat után jöttek a különböző fázisok. Elámulva néztek rám mindketten, majd egy kéz felém nyújtott egy papírzsebkendőt.
-Köszönöm-szipogtam
Még elmondta, hogy mi a teendő, ha el szeretném vetetni, de én azonnal megcáfoltam a dolgot.
-Nem-nem, semmiképpen sem akarom-ráztam meg fejem, szemem törölgetve
-Rendben, ha így van, akkor két hét múlva jöjjön vissza-mondta 
-Köszönöm-nyögtem ki, majd a papírokkal a kezemben kiléptem az ajtón, utánam pedig azonnal hívták a következő pácienst. 
Sietősen jutottam el a kocsihoz, ahol újból rám tőrt-akkortájt legutálatosabb barátom-a zokogás.
Viszont ez másfajta sírást jelentett, egyik részem boldog volt, a másik pedig nem. 
Boldog voltam, mert hát ki ne örülne egy babának, még ha nem is tervezték, a másik felem pedig azért volt boldogtalan, mert fogalmam se volt mit kezdjek, hogy mondjam el a szüleimnek, ám mikor rápillantottam a hasamban növekvő kis lény képére-amit igazából nem nagyon lehetett még kivenni-rögtön elszállt minden negatív gondolatom. 


Dlyan megígértette velem, hogyha végeztem menjek be hozzá az étterembe, a címet is leadta, szóval mondhatni könnyen odataláltam. 
A város központjában volt a munkahelye, és amint beléptem, megcsapott a hamburger illat, azonnal éhes lettem ám eltereltem gondolataimat, és a lakótársam keresésére indultam. A pult mögött egy tőlem körülbelül öt évvel idősebb srác állhatott. 
-Helló-üdvözöltem 
-Szia! Mit adhatok?-kérdezte meg kedvesen 
-Dylan-t keresem...-néztem fel rá, mivel jóval magasabb volt nálam 
-Ülj le, azonnal szólok neki-biccentett az asztalok fel
Leültem egy szabad asztalhoz, és az étlapot kezdtem el tanulmányozni, míg Dylan-re vártam. 


-Figyelj Hanna, okos lány vagy te. Biztos megfogod oldani a dolgokat-nyugtatott Dylan, mielőtt megint kitörnék 
-Nem tudom, ez most nem fog menni-ráztam meg fejem, miközben a gyros tálban turkáltam, az étvágyam elég hamar elszállt
-Én amondója vagyok, hogy számolj be a srácnak a terhességedről. Könnyebb lesz, és lehet megoldódik minden-bölcselkedett
-Nem!-jelentettem ki élesen, majd felálltam a helyemről, és kiviharoztam az étteremből
Semmiképp sem szerettem volna megbántani Dylan-t, de egyszerűen annyira feldühített a helyzet, mert fogalmam sem volt mit csináljak, hogy ezt váltotta ki. 

Az első munkanapon csodásan telt, el tudtam terelni a gondolataimat a baba felől.
Anastasia az asszisztens féleségem mindenben segített, hogy be tudjak illeszkedni, és a munkával kapcsolatos dolgokban is. Első nap sem sikerült találkoznom Vincente Steffan úrral, de a hét utolsó napján összefutottunk. Kedves, de furcsa ember és az egószintje neki is megüti a felső mércét.  A munkám az volt, hogy szervezzek egy milliárdos ember lányának születésnapot, persze kaptam sok segítséget hogy minden simán menjen. 
Százötven fős vendégsereg, egy hatalmas club leszervezése, ahova mindenki befér, és egy híres repper, Soulja Boy menedzserével megbeszélni, hogy belefér-e az idejébe egy másfél, két órás koncert.
Az apuka mindent megadott volna, hogy lányát a szülinapján boldognak lássa, ezért millió dollárokat fizetett, hogy kihúzzák Soulja egyik interjúját. Hatalmas torta, amit szintén én intéztem, és az utolsó pillanatra készült el, pedig egy hírhedt cukrászdánál volt a rendelés. 
A fejem öt felé állt második hétre, még otthon is dolgoztam, a virágos nem akarta megérteni, hogy csak fehér és vörös rózsát kérünk, nem kell sárga. 
Szombatra esett a szülinapja, és arra a napra volt szervezve a lány bulija. Mielőtt még megérkeztem volna a vendégek, a helyszínre siettem, hogy minden rendben van-e. 
Soulja Boy-al is találkoztam pár percre, bár addig nem hallottam róla, mikor megláttam egyből tudtam hogy Ő az. Valahogy egymás mellé keveredtünk, és elkezdtünk beszélgetni, vagyis inkább Ő szólt hozzám. 
Épp az egyik dolgozó emberre pirítottam rá-mondjuk nem szokáson, de a virágot rosszul rakta fel, ami leesett onnan. 
-Ms. "egynapötvenszerhívomfelamenedzsert" lány?-nézett rám vigyorogva 
-Lehetséges-mosolyodtam el kínosan, jó, nem ötvenszer, de azért párszor naponta felhívtam a menedzserét, hogy akkor biztos áll-e a dolog


Amikor hazaértem megpillantottam a nappaliban tévéző Dylan. 
-Szia-köszöntem nagyot sóhajtva, majd lehuppantam mellé 
-Szia. Rendben van minden?-kérdezte 
Igen, Ő volt az az ember, aki elég sokat nézte a szenvedésemet, a végére pedig már drukkolt, hogy jó legyen minden. 
-Igen-bólintottam büszkén, hisz az voltam magamra, lehet egoistán hangzik, de tényleg megtettem mindent, hogy a szülinapos lánynak boldog legyen a napja
Talán a legnagyobb büszkeség akkor öntött el, mikor Mrs. Steffan pénteken az irodájába behívatva közölte, hogy teljesen meg van elégedve velem, és hogy nem számított volna ekkora sikerre. 

A délután igazából jól telt el, átjött Dylan pár barátja, hogy csekkolják a házat, mert az ideköltözése óta nem nagyon találkoztak, és a lakást sem látták. Így hát öt  új ismerősre tettem szert New York-ból, szavaikkal élve; nagyon pöpec a kéró.
Ők pizzát, én meg salátát rendeltem, figyeltem az egészséges étkezésre, ami borzasztó nehéz volt, mert folyamatosan kacsintgattak rám a pékségben a fánkok, a friss kakaós csigák. 
A srácokról annyit, hogy mind különbözik Dylan stílusától, el sem tudtam képzelni, hogyan barátkozhattak össze, ezért rákérdeztem. 
A történet az, hogy Christian, Victor, Conor, Chuck, Ryan és Dylan egy utcában laktak, és már kiskoruk óta együtt 'lógnak'. Egy általános és egy középiskolába jártak, ám csak Dylan jelentkezett egyetemre, a többiek ilyen pár hónapos szakokra jelentkeztek, vagy már dolgoznak. 
Egy élmény volt azt hallgatni, ahogy mesélnek, Conor megszólalása már magában vicces volt, ha pedig elkezdte nem tudta abbahagyni, és hadart. Sírásig nevettük magunkat és egy kis időre eltudtam felejteni a gondokat. 
Egy kis időre, mert miután a fiúk elhagyták a házat, ami éjfél után fél órával történt a pizzás dobozok elpakolása közben újra rám tört a gondolkozási mánia. 

Lefürödtem, majd ágyba bújtam, ám a telefonom hangosan jelezte, hogy hívás érkezett. Milla volt az, először megijedtem, azt hittem valami baj van, hogy ilyenkor hív, hisz ott is annyi idő volt mint nálam. Las Vegasba utazott a srácokkal, mert pár interjúba hívták meg az öt hírességet. Majd azt gondoltam, lehet Harry rájött, hogy az az én számom, és most Ő hív, végül sok gondolkozás után felvettem a készüléket. 
Megvártam még a másik fél szól bele hamarabb, ám köszönés helyett Milla ideges hangon kezdett el beszélni. 
-Nem tudom mi van veled Hanna, de érzem hogy nem vagy rendben, napok óta nem tudok aludni, mert idegesít, hogy mi van veled. Alig hívsz, ha pedig rászánod magad, két perc után lerakod. Anyukádék sem tudnak semmit, Őket is lerázod. Vagy mikor felvetettem, hogy találkozzunk valamikor, Te elkezdtél terelni, hogy sok munkád van, nem érsz rá. Nagyon rosszul esett, és megértem, ha elfoglalt vagy,  de tudom. Érzem hogy valami baj van!-hallottam hangján, hogy szipog 
-Milla, nyugodj le, tényleg nincs semmi baj, egyszerűen csak pörgős volt ez a másfél hét-motyogtam 
-Ne hazudj-förmedt rám hangosan 
-Öm...nyolc hetes vagyok...-mondtam alig halhatóan 

Elfelejtettem :))

UUUUUUUU azt elfelejtettem, hogyha We Heart It-in bekövettek, írjátok már meg a neveteket, hogy tudjam ki-ki?! :)))

II.Season-Chapter Twenty-first~ OMG.Perhaps it would be true?

Sziasztooookkkk! :))
Úr Isten, most néztem, hogy mióta nem írtam bejegyzést :O  rájöttem, szörnyű vagyok...
Arra is rájöttem, hogy ma van aug. 20. ami két dolgot is jelent. Hogy piros betűs ünnep, tűzijáték meg minden(bár a mi városunkban nem lesz..sok az adósság :D). És hogy már tényleg csak pár nap van hátra az iskola kezdetéig. 
A bloggal kapcsolatosan; bár vagy ezerszer abbahagytam volna ötlethiány/nézettséghiány miatt, nem tettem! Itt vagyok, és még jó pár résszel foglak titeket boldogítani, de azért már észrevehető a tartalmában, hogy közelít a végéhez. 
Egyik régebbi kommentelő valami olyasmit írt, hogy reméli nem fogom elrontani a blogot, és nem lesz sablonos a vége. Lehet ha most elolvassátok ezt a részt, annak fog látszani, de biztosítalak Titeket: lesz még benne csavar. Harag, veszekedés, barátság, aztán szerelem...sok minden. 
Arra szeretnélek kérni benneteket, akinek van We Heart It-en profilja az kövessen be. Visszakövetek mindenkit :)) ♥
Jó Olvasást ☺ !
We Heart It oldalam :) (katt a linkre:)
xx Patrícia 










A kórház egyik folyosóján ülve tördeltem ujjaimat.
Hogy mit is kerestem ott?
...Szóval az elejéről mindent. 
Dylan szépen berendezkedett a szobájába, tényleg minden rendben volt. Aztán felvetette azt az ötletet, miszerint Ő szeretne nekem főzni valami vacsorát, mert fontosnak tartsa, hogy barátság alakuljon köztünk, a közös lakás miatt. Mondta, hogy valami mexikóit főz, mert azt jól tud. Még pár évvel ezelőtt tanulta el a Mamájától az egyik nyaralás során.
Minden hozzávaló megvolt az ételhez, már csak el kellett készíteni. Szívesen segítettem volna, de inkább ráhagytam a fiúra, nem akartam ügyetlenkedni.
Egy furcsa paradicsomos szószt kellett kikeverni, majd összefőzni. Én csak pár percre mentem vissza a szobámba, és mikor kiértem, megcsapta az orrom az a szag. Dylan illatnak nevezte, viszont nem bírtam sokáig, azonnal hányingerem lett és szaladhattam is a mosdóba. A srác utánam szaladt, de én becsaptam az ajtót. Kijött belőlem minden, a reggeli, az ebéd...minden. 
Pár perc múlva már fogat mosva tértem vissza, ám a nappalinál megálltam, és leültem a fotelbe. 
-Ez mi volt?-jött oda hozzám Dylan 
-Láttad, vagyis hallottad-húztam el szám-Amúgy bocsáss meg, de undorító szaga van annak-mutattam a konyha felé undorodva
-Illata! Nem hiszem el, hogy te ezt undorítónak nevezted! Aki eddig megkóstolta, mind a tíz ujját megnyalta-mondta 
-Mindegy, sajnálom, én inkább visszamegyek a szobámba. Majd máskor bepótoljuk-álltam fel, és a szobám felé igyekeztem, de Dylan utánam szólt 
-Nem vagy beteg? Az emberek nem szokták magukat elhányni ha valami "büdöset" éreznek-vonta fel szemöldökét 
-Nem, nem hiszem-ráztam meg fejem 
-Jobb lenne, ha elmennél orvoshoz-sietett vissza a konyhába, hogy megkavarja a szószt 
-Jól vagyok. Most már-kiáltottam utána 
Akkor még semmit nem sejtettem az egészből. 
Másnap reggel szintén émelyegve keltem fel, a mosódban kezdtem a napot,  a reggelinél  pedig már egy falat sem ment le a torkomon. 
Lakótársam csak fejét ingatva nézte szenvedésem. 
Aztán egy olyan mondatot mondott, ami megváltoztatta az életem, vagyis nem az a mondat, hanem az utána elkövetkező gondolkozás. Bogarat ültetett a fülembe.
-Figyelmedbe ajánlom, hogy látogass meg a nőgyógyászt-mondta monoton hangon, kávétöltés közben
Először nem esett le mire értette, végül rájöttem. Az emberek tényleg nem csinálják ezt normális állapotban. Csak ha...csak ha terhesek. 
-Nem, az nem lehet-kezdtem el szabadkozni, pedig szemeim előtt leperegtek az az este képeim, amikor Harryvel együtt voltunk 
-Te tudod-vonta meg vállát, majd elmosogatta a bögréjét 


Idegesen besiettem a szobámba, majd az ágyon feküdve a plafont kezdtem el bámulni. Egy baba Harrytől. A gondolataim csak e körül forogtak. Mivel ugye semmi nem volt biztos, ezért lenyugtattam magam, és eltereltem a agyamat más felé. Az nap az egész házat kitakarítottam, bár nem volt kosz, mégis valamivel le kellett kötnöm magam. Dylan elment dolgozni én pedig újra egyedül maradtam. 

Két hét múlva sem javult az állapotom. A kor reggel rosszullétek már szinte mindennapos dologgá váltak nálam. Sok étel a wc-ben végezte, volt olyan nap, hogy alig bírtam enni, de másnap meg már különféle dolgokat kívántam. 
Dylan minden nap eszembe juttatta, és elmondta, hogy az egyik ismerőse nő orvos, és felhívja, ha akarom. Ám én csak toltam, és halasztottam a dolgot. 
Millaval és a szüleimmel sem beszéltem sokat. A barátnőm állandóan a fiúkkal volt, stúdióztak, interjúkat adtak, stb. A szüleim a téli divatkollekcióval, és a közelgő téli divathéttel voltak elfoglalva. A srácokról csak minimális információim voltak, tudtam, hogy Danielle és Liam szétmentek, Louis és Eleanor jól megvannak, Niall és Annabell nem jött össze, Harry pedig...Harry túltett rajtam a látható képekből ítélve. Azt nem tudtam, hogy mi van az álca mögött, de nem is akartam tudni. Én szerettem volna, ha túllép rajtam, ez megtörtént, vagyis reméltem. November elejét írtuk, mikor már besokalltam. Az összes létező gondolatom a hasamra irányult, mármint a benne létező, vagy nem létező gyerekre. Össze voltam zavarodva, nem tudtam semmit. Egyszer utánakerestem az embrió fejlődésének a neten, de aztán dühömben kinyomtam a gépet, mert megláttam egy aranyos kis csecsemőt. Nem arra a babára voltam dühös, hanem hogy ha megszületne az enyém, milyen élete lenne. Nem lenne apukája, mert ugye nem állíthatnék oda Harryhez, hogy "oh szia, terhes vagyok, és te vagy az apa". 
Egyik reggel minden erőmet összeszedve odaléptem Dylanhez, és megkértem, hogy intézze el nekem az orvost. Már nem volt visszaút. 
-Rendben. Azt mondta, hogy holnap fél tízre legyél ott-közölte, miután lerakta a telefont
-Köszönöm-biccentettem, majd levetettem magam a kanapéra, aztán hirtelen a fejemhez kaptam 
Eszembe jutott, hogy aznapra voltam hivatalos egy állásinterjúra. Vagyis már biztos hogy benne voltam, csak megbeszélni kellett a dolgokat. 
Apa egyik gimnazista osztálytársa, valami  Vincent Steffan  egy nagy rendezvényszervező cég tulajdonosa. A feleségével, Emily Steffan-el vezetik NYC második legjelentősebb ilyen cégét. 
Gyorsan a fürdőbe rohantam, letusoltam, majd magamra kaptam valami csinosat, de melegebbet, mivel már novembert írtunk, az idő pedig kezdett hűvösödni. 
-Én elmentem-köszöntem el Dlyantől, aki vigyorogva nézte ahogyan a táskámba dobálom bele a fontos dolgokat 
Mivel késében voltam, a GPS-t felraktam a kocsiba, és beírtam a pontos címet, hogy odataláljak. 

Mikor megérkeztem kerestem egy szabad parkolóhelyet, aztán a recepcióra siettem. A hatalmas épületen ott virított a Steffan Group név, amiből rájöhetett az ember, hogy ez a cég neve. Egy kissé flegma stílusú középkorú hölgy igazított el, merre kell mennem. 
Sok ember rohangált fel alá az, egyik emeletről a másikra, egyik ajtóból ki, majd másikba be. Zűrzavarnak tűnt, de mégis rendben volt minden.
A harmadik emeleten helyezkedett el az igazgatói iroda, ahova két kopogás után bejutottam. 
-Jó napot-köszöntem az elit kinézetű, egy hatalmas asztal mögött ülő nőnek, a  névtábláról leolvasva rájöttem, Ő Emily Steffan
Gyorsan körbepillantottam, és szemügyre vettem a helységet, az iroda nagy, és szürke falai domináltak a bútorokkal. Szinte mindenen ott szerepelt a Steffan Group jelző, a kezében tartott tollon, a papírhalmazok jobb sarkába nyomtatva, a kanapé kárpitjába varrva...-Te vagy Hanna?-tolta fel orrára csúszott szemüvegét 
-Igen, Hanna Drak-bólintottam zavartan 
-Gyere beljebb-bökött egy székre, ami az íróasztal előtt helyezkedett el- Sokat nőttél amióta nem láttalak-mért végig hosszan, mire én kérdően néztem rá
-Vagy két éves lehettél-legyintett
-Jaj értem-mosolyodtam el, amúgy fogalmam sem volt, hogy én már találkoztam vele, még ha két éves is lehettem, a mindegy 
-Rendben, akkor térjünk a lényegre. Robin említette, hogy nemrégen költöztél ki ide. Az én fiam most ment Londonba-nevetett fel, én viszont nem értettem mi ezen a nevetséges, inkább csak bólogattam, és mosolyogtam 
-Épp megüresedett egy hely, oda veszünk majd fel téged. Sok-sok New York-i fellépéseket, rendezvényeket, jótékonysági esteket, nagyobb esküvőket, hírességek buliját, és minden ezzel kapcsolatos dolgot mi intézünk. Mielőtt kikerül valami a cég alól, azt Nekem, vagy a férjemnek, Vincent-nek-aki most nincs bent, de majd megismerheted-látnia kell. Itt nincs olyan, hogy lehetetlen, mi mindent el tudunk intézni, és ezt a dolgozóktól is elvárjuk.-hadarta 
És csak beszélt, és beszélt, és beszélt. 
Az idő alatt, amit bent töltöttem nála, vagy tizenötször keresték meg. Egyik dolgozó bejött, másik kiment.
Nagyon meglepődtem, mikor közölte, hogy megmutatja az irodámat. Elképedtem, soha nem gondoltam, hogy egy ilyen cégnél fogok dolgozni. 
Amúgy Mrs. Steffan kedves...a maga módján, a férjével nem találkoztam aznap, de volt róla egy megalkotott véleményem. Azt eltekintve, hogy az egoizmus sütött mindenhonnan az épületben(díjszekrények, Steffan Group felíratok...) minden olyan hangulatos, és békés volt. 
Az irodám(!) nem volt túl nagy, de túl kicsi sem, pont a megfelelő. Az ajtóval szemben volt egy asztal, amin egy számítógép, egy nyomtató és egy vezetékes telefon helyezkedett el. Az asztal mellett egy nagy fax, másik oldalán egy kuka, előtte pedig két szék. Jobb oldalt egy kanapé, bal oldat pedig egy szekrény. Elég világos volt a szoba, mert a szemközti oldal az ajtóval tiszta üveg volt. 
-Ez lenne az, az előző lány, aki itt volt átment egy másik céghez-mondta 
-Csodás-néztem körül újra 
-Örülök hogy ennyire tetszik. Mikor tudnál kezdeni?-kérdezte
-Holnapután? Addig beszereznék pár dolgot-motyogtam 
Nem akartam rögtön azzal kezdeni, hogy orvoshoz megyek.
-Rendben, addig kerítek neked egy asszisztenst-lépett ki az ajtónk, én meg utána 
-Köszönöm-mondtam
-Ne hálálkodj. Csak természetes, hogy segítünk a barátaink lányán! És amúgy is a szüleid említették, hogy milyen jó lett az érettségid. Nekünk mindig szükség van egy ügyes kézre, ha mindent megtanulsz, a feladatod már csak gyerekjáték lesz-veregette meg vállam, mire én csak bólogattam 
Fél három volt, mire hazaértem, anyát pedig azonnal hívtam. Lelkemre kötötte, hogyha végeztem, nem érdekes mennyi az idő, telefonáljak. Körülbelül húsz percig beszéltünk, vagyis Ő kihangosította a készüléket, így apa is vonalban volt, nekem meg el kellett mesélnem tövéről a hegyére, mindent. Félre néztem, csak egy pillanat volt, a hűtőre egy " Holnap 9.30!!!" felírat volt ragasztva, Dylan volt, Ő mindig ezt csinálja, hogy ne felejtsen el dolgokat. Most engem is figyelmeztetett. A lábam elkezdett remegni, és szédültem az idegességtől. Vékony, sietős hangon, leráztam anyáékat. A "Sziasztok"-ot is alighogy kitudtam nyögni. 
Nyolc óra után,  lakótársam hazaért, addig a szobámban gubbasztottam és a plafont bámultam. 
-Szia-mentem ki üdvözölni
-Helló-köszönt-Hogy ment?-kérdezett rá a munkára 
-Jól! Minden rendben, holnapután kezdek-mondtam unott hangon, ezt észre is vette 
-Nem vagy nagyon feldobva-ült le az egyik székre, követve példámat
-Fogalmam sincs mit kezdek majd egy gyerekkel, ha terhes vagyok-temettem kezeim közé az arcom 
-Csak van apja...-húzta fel szemöldökét 
Bár már két hete lakott ott, ilyesfajta dolgokról még nem beszélgettünk Dylan-el.
-Persze-bólintottam-Csak zavaros ez az egész dolog...Ő Londonban lakik, és sokat van külföldön a munkája miatt. Mielőtt kijöttem ide...írtam neki egy levelet, hogy legyen vége annak az egész dolognak-húztam el szám
Igen, Dylan-nek még nem említettem, hogy a világhírű One Direction egyik énekesével, Harry Styles-el voltam kapcsolatban. A rajongók 'hál Istennek nem ismertek volt, persze mások dicsekednének az ilyennel, de én nem olyan vagyok, és az akkori helyzetem sem engedte meg azt...
-Tényleg zavaros. De szerintem mondd el neki, hogy terhes vagy, jobb ha tudja-bölcselkedett
-Még az sem biztos hogy az vagyok-néztem fel rá, reménykedve, hogy azt mondja, igazam van
-Hát...holnap kiderül-pattant fel, mert csörgött a telefonja

Az éjszakám ritka rosszul telt el, csak forgolódtam, és fél óránként felkeltem. 

Az rendelőbe is fél órával hamarabb érkeztem, nem mintha előbb behívnának, de nem bírtam otthon lenni.

II.Season-Chapter Twentieth~A new beginning of friendship

Jóóó estétt lányok! 
Itt vagyok a résszel mint látjátok, remélem örültök ;)
Magam sem számítottam arra, hogy ilyen "hamar" felkerül, de ma jó kedvem volt viszonylag, és összejött :D 
Az igazat megvallva eléggé sz*r állapotban voltam, mikor hazaérkeztünk, mert sok dolog történt, amire akkor, mikor megírtam az elköszönő részt, hogy megyek nyaralni, nem is számítottam volna, még álmomban sem.
Fl Fo! Köszönöm, hogy felajánlottad, hogy átküldöd, de nekem is megvan, bár a nyaralás során áthúzták a számításaim, mert nem nagyon tudtam olvasni. 
Amúgy megtaláltam a Cortezem...mondjuk már jójó pár éve, de az lényegtelen. 
Ezért is vagyok mostanában kissé "debis", szóval ha az elkövetkező részek érzelgősek lesznek, kérlek nézzétek el :) 
Nem értem a pasikat...ha mondanak valamit akkor miért nem azt csinálják? :O :'( Ja és ez reménytelen szerelem :C 
Mindegy...minden mindegy. A lényeg a lényeg, hogy ITT A RÉSSSZZZZ :D  
További szép estét :) Jó Olvasást ;)
Csók :*
xx Patrícia 

              Dylan rendes és tisztességes srácnak tűnt a beszámolója alapján. Meg sem kértem rá, de azonnal elkezdte mesélni az életét, aztán pedig Ő is vevő volt az én történetemre. 
-Igen, szeretek pontos lenni. Mivel jobb ha teljesen tiszta lappal indítsuk a dolgot, szeretnék részletesebben is bemutatkozni.
 19 éves vagyok, Angliában születtem, rá két évre kiköltöztünk ide, New Yorkba, de mikor 17 lettem visszatértünk Bristolba. Körülbelül fél éve vettem rá magam, vagyis döntöttem el azt, hogy vissza szeretnék költözni ide. Bár a családom nagy része Angliában lakik, az összes barátomat itt tudhatom, és az Amerikai élet is jobban vonzott. A Williams College egyetemre jelentkeztem, ahova másodikként vettek fel, de úgy döntöttem halasztok egy évet. Addig is kereshetek némi pénzt, mivel jelenleg egy étteremben dolgozok, a szüleim is próbálnak támogatni, és havonta küldenek 'x' összeget a számlámra, viszont  a mai világban nagyon nehéz a megélhetés. Rövidre fogva a dolgot ennyi, és még most tisztáznám, hogy nem vagyok sem gyilkos sem pszichopata-mondta, majd belekortyolt a nemrég kihozott kávéjába 
-Huh-dörzsöltem meg halántékomat-Nem számítottam ilyen részletes bemutatkozást-kuncogtam fel 
-Jobb előbb beszámolni az ilyenekről-rántotta meg vállát-szóval te is mesélhetnél...
-18 éves vagyok, Doverben születtem, tizenhét évig laktam ott, decemberben Londonba költöztem a családommal, most szeptemberben pedig kijöttem ide-hadartam el gyorsan
-Mozgalmas életed volt eddig akkor-mosolyodott el- Egyetemre jársz?
-Nem, úgy döntöttem halasztok én is egy évet, de igazából a munka jobban vonz-mondtam őszintén
-Már dolgozol?-kérdezte 
-Nem-sóhajtottam 
-Szívesen segítek munkát keresni...-kezdte kedvesen 
-Nem ezzel van gond-húztam féloldalas mosolyra a szám 
-Értem, a házat meglehet nézni?
-Persze-álltam fel helyemről, ahogy Ő is, majd fizetés után távoztunk is 
Út közben megtudtam, hogy jelenleg az pár barátjánál lakik, de mivel nem szeretne a terhükre lenni, ezért albérlet keresése után kezdett.
Lejött, hogy nagyon szeretné ezt a lakást, én pedig örültem, hogy egy kissé visszahúzódó, de szókimondó, kedves fiú fog odaköltözni hozzám. 

-Szóval ez a konyha az ebédlővel-mutattam be a helységet, majd tovább mentünk-itt a fürdőszoba, mellette mint látod, a mellékhelység-vezettem körbe
A nappali után megmutattam neki az én szobámat, bár azt nem tudom miért, a lényeg az, hogy Ő mosolyodva hallgatott engem, amit ódákat zengek a lakásról. Többségében jót, de azért arról is beszámoltam, hogy a felső szomszédban lakó harminc-negyvenéves házaspár kétnaponta összeveszik. A múltkor például tányértörést is hallottam, majd a szőke nő-akit már párszor láttam, és aranyosnak néz ki, mindaddig amíg össze nem kerül egy légtérbe a férjével-kidobálta a férje, Thomas-ezt onnan tudom, hogy általában azt szokta kiabálni hitvese:"Thomas az Isten áldjon meg, már megint a fotelben terpeszkedel? Talán elmosogathatnál mire hazaérjek, hogy ne nekem kelljen utánad takarítani fáradtan"-ruháit.
Szóval vannak ilyenek,  rá egy napra vagy pár órára pedig kibékülnek. 
Meg néha babasírás hallható, de csak akkor ha kimegyünk a folyosóra. 
Más annyira zavaró dolgoz addig még nem vettem észre, ezért csak ezekről tudtam beszámolni. 
-Az enyémen kívül még két szoba van, szóval választhatsz-mondtam, majd bevezettem az egyikbe, igazából csak a kilátás más-Ez a belvárosra néz-mutattam ki az ablakon, aztán átmentünk a másikba-Ez pedig a Hudson folyóra. Szerintem mindkettőnek szép a kilátása, főleg este-tanakodtam
-A belvárosra nézőre szavazok. A lányok szoktak merengeni a víz folyásában-motyogta
-Hé, ez nem igaz-pirítottam rá 
-Akkor a nagy többsége-javította ki magát, mire mosolyogva bólintottam 
A nappaliba ültünk le, hogy megbeszéljük a fontosabb dolgokat, a költözést, meg ilyeneket.
-Amúgy még szeretnél egy lakótársat?-kérdezte 
-Fent hagyom még a hirdetést az interneten, de ezen még nem gondolkoztam. Nem azért adom ki neked sem a szobát, hogy pénz húzzak ki belőled, egyszerűen csak nem szeretek egyedül élni. Ha jelentkeznek normális alakok, akkor szívesen kiadom, persze ha nem zavar téged-rántottam meg vállam 
-Nem zavarna. Most hatan vagyunk egy három szobás, kis lakásban, szóval elképzelheted-vigyorodott el először, mióta találkozunk 
-Hogy fértek el úgy?-szörnyedten el
-Két ágyas szobák. Semmi magánélet. Semmi nyugalom. Szobákból áradó bűz, persze amelyikben én vagyok, abból nem, én tisztaságos vagyok-tette fel kezeit védekezően 
-Uhh-húztam el szám-És melyik nap költöznél?-tértem a lényegre 
-Akár holnap is-nevetett fel hangosan 
-Rendben-egyeztem bele 
-Most komolyan? Én csak vicceltem, de ha neked jó...?!
-Persze! Akkor majd holnap jössz valamikor, a számom megvan. Ma még elmegyek kulcsot másoltatni, lejáró kulcs kell a garázsba?
-Nem, nincs kocsim-rázta meg a fejét 


A házból kilépve elváltak útjaink, Ő ment vissza a barátaihoz, én meg a közeli kulcsmásolóhoz igyekeztem. Még pár nappal előtte fedeztem fel, hogy olyan is van a környéken. 
Tisztára olyan volt, mint a filmekben szokás, egy idős, ősz bácsi ült a pult mögött, a falakon számos kulcsfajta sorakozott. 
Pár perc múlva kezemben tudhattam az apró, fényes tárgyat. Amint visszaértem felhívtam a szüleimet, hogy közöljem velük a csodás hírt. 
Apa még mindig tartott, hogy fiú költözik hozzám, de végül megbékélt a dologgal, mikor elmeséltem neki minden információmat, amit tudok Dylanről. Anya boldog volt, elmondása szerint :"Ha Te örülsz, akkor Én is!".
Talán mióta idejöttem, az emberek először láthattak mosolyogni úgy igazán. Mert tényleg boldog voltam. Dylan az első ember, akit ismerek New Yorkból, és már az elején tudtam hogy jól ki fogunk jönni.

-Szia Hanna! Öm kinyitnád az ajtót?-szólt bele a kaputelefonba Dylan
-Várj meg, azonnal lemegyek, és segítek!
-Ne butáskodj, nem nőnek való a cipekedés, amúgy sincs sok cuccom-közölte, de én mégis lesiettem hozzá
A fiú épp a taxiból pakolta ki a dobozait, táskáit, mikor odaértem. 
-Helló-köszönte, mire csak elmosolyodott 
-Tényleg nem kell segíteni-rázta meg fejét 
-Már mennék tovább-morgott elölről a taxis, ezért mégiscsak besegítettem, így nemsoká minden dolga a panel előtt sorakozott
-Áhh és tényleg nincs sok cuccod-mondtam cinikusan
-Oké, egyezzünk meg abban, hogy te itt maradsz, és vigyázol rájuk, míg én pakolok-kapott fel egy dobozt 
-Rendben-forgattam meg szemeimet 
Nem olyan sok időn belül az utolsó kört járta meg Dylan. Már csak két nagy doboz volt lent, amihez én ragaszkodtam, hogy az egyiket vihessem. Mikor felemeltem majd meg szakadtam, de azért sem raktam le...
-Te téglát hordasz magaddal?-kérdeztem rá, miközben a liftet vártuk
-Könyvek Drága, könyvek. Sokat kell olvasnom, ha a pszichológiára szeretnék menni, meg úgy általánosságba is szeretem őket-vonta meg vállát 
-Ez most komoly? Nem is mondtad-tágultak ki nagyra szemeim, hisz nem is gondoltam volna
-Nem kérdezted-zárta le ennyivel az ügyet 
Mikor felértünk, hiába lifttel mentünk, nagyon megfájdult a hasam, mikor ezt megjegyeztem, Dylan cinikusan rávágta, hogy biztos sérvet kaptam, de tényleg fájt, miután beértünk le is kellett dőlnöm a kanapéra mert megszédültem.
-Beteg vagy?-kérdezte miközben a szobájába pakolt 
-Nem, csak kicsit megszédültem, biztos az időjárás miatt-mondtam 
-Két hete ugyanilyen az idő-húzta fel szemöldökét
-Mindegy! Ha kell valami akkor a szobámban leszek-mentem be a lakrészembe 

Megpróbáltam aludni, de nem ment, inkább írtam egy sms-t Milla-nak, hogy egyedül van-e?
A válasz másodperceken belül meg is volt, aztán már hívtam is. Ő volt az a személy, aki mindent tudott rólam, mármint, hol vagyok, miket csinálok, de mégsem árulta el a fiúknak. Milla egy szóval sem hozta fel egyik beszélgetésünk alatt sem Harryt, néha megemlített pár dolgot róluk, de külön-külön nem. Az utóbbi beszélgetésünk során is csak annyira hozta fel, hogy épp a stúdióban vannak, Ő is ott van, de kiment, hogy beszélgethessünk. Én elújságoltam neki a lakótársamat. Ő is jónak tartotta, hogy nem egyedül lakom egy nagy házban. Körülbelül egy órán át csacsoghattunk, mikor lerakta, mert végeztek a srácok.

Az egész napot végiglustálkodtam, valami hülye, három részes filmet néztem a laptopomon. 
Hét óra is elmúlt már, mikor Dylan kopogtatott az ajtómon. Nagyon jól berendezkedett a szobájába, és elmondása szerint már mikor meglátta, megszerette. 
-Arra gondoltam, mi lenne ha főznék valamit?!-nézett rám mosolyogva