Epilog

Halihó! Nagyon hosszasan jött össze ez az egész, elvégre mindent nehéz befejezni. Most néztem meg, majdnem két hónapja nem volt új rész, amit rettentően sajnálok, de egyszerűen nem ment. Nem volt ihletem. 
Szerintem nem tűnt fel nektek, azoknak az embereknek akik olvassák, hogy az utolsó pár rész már nagyon döcögősen íródott, és még az utolsó rész leírása után sem tudtam mi lesz a vége. 
Megfogadtam, hogy az első befejezett blogomnak boldog véget akarok, aztán gondolkoztam, hogy úgy mégsem lenne jó,végül...döntsétek el, ha elolvastátok! 
Azt is megfogadtam, hogy soha, de soha nem fogok két fejezetes történetet írni, és ezt be is szeretném tartani. 
Hálás vagyok nektek! Jelenleg 10.458 megtekintés és 113 komment, a feliratkozókat pedig több okból kifolyólag is már hónapokkal ezelőtt levettem. 
Véleményem szerint sokat fejlődtem mióta felkerült az első rész, ez a Changed With blogban érzékelhető. 
Utálok búcsúzkodni, utálom a befejezést...de itt az idő!
Ha a továbbiakban szeretnéd olvasni az írásom akkor itt megtalálsz :http://changedwith.blogspot.hu/ 
Ha pedig a fordításom akarod elolvasni : http://babydollhungary.tumblr.com/
(angol fordítás Harry Styles főszereplésével)

Jó Olvasást!



Egyszer mindannyian megöregszünk, az örök fiatalságról már rég lemondtak a tudósok, de amúgy sem lenne semmi értelme. Az egy dolog hogy szépnek nézel ki, de a lelkedben mi van?
Jó, azért mégis csodás lenne újra fiatalnak lenni, de nem szeretném átélni még egyszer az életem. 
Emlékszem Harry Styles, aki akkoriban a One Direction bandájával világhírű sztár volt, felkavarta az életem. Kívülállók azt mondják csak a szokásos tini szerelem volt, de nem ők élték át mindazt amit én. Nem nekik van a szívükben még több évtized után is seb. 
-Jaj anya! Ne szomorkodj-lép hozzám Hope karjában legkisebb unokámmal 
Mikor nálam van a család-Hope, a férje és a három gyerekük, na meg Mariano, az örök nőcsábász, akinek kora ellenére is minden hónapban más barátnője van-mindig próbálok mosolyogni, hogy majd így emlékezzenek rám, ha már nem leszek. 
Már csak ők vannak nekem. 
A férjem tíz évvel ezelőtt halt meg, gyorsan elvitte a daganat. Egyik hónapban még együtt sétálgatunk a közeli parkban, a másikban már egy virág csokrot helyezek a koporsójára. Igazság az, hogy nehéz volt megszeretnem Harry után, de hajtott, és minden áron feleségül akart venni. 
Soha nem tudtam annyira szeretni, mint a göndör hajú fiút, és ezt Ő pontosan tudta. 
Valamiért Conor hitt abban, hogy a halál után is van élet, és mikor Harry és Niall egy tragikus autóbaleset kapcsán életüket vesztették, éreztem hogy Conor ott van velem, és próbál vigasztalni. 
Én akkor is csak egy voltam a több millió rajongó közül, akik gyászoltak. 
Öt évvel ezelőtt pontosan a temetés után bejelentették, hogy a két fiú nélkül nem folytatódik a banda. Nem lett volna értelme, hisz az Ír Manó és a Göndör Szépfiú nélkül nem lett volna olyan a banda. 
Minden bátorságomat összeszedve mentem el a temetésre. Sok év után akkor láttam újra és szerintem utoljára is a többieket. Egyszer régen bevallották egy interjú kapcsán, hogy addig fogják vinni ezt az egészet, amíg valamelyikük meg nem hal, után vége. 
Conor kapcsolatunk kezdete óta már annyi mindent beszélt nekem a másvilágról, a pokolról, a mennyországról, hogy biztos vagyok benne, a két fiú az angyalok közé jutott, és onnan figyelik a barátaikat. 
Olyan sok emberen segítettek, hogy csak oda juthattak. 

...És én csak remélni tudom, hogy Harry, megbocsájtott nekem a múltban történtek miatt. Így sok év után már bánom, hogy nem vallottam be neki az igazat, de lehetetlen visszafordítani, és jóvátenni a hibáimat. 
Egy szónak is száz a vége, szóval az én történetemnek most vége. De bármikor kezdődhet egy új, mert mikor egy ember meghal, valahol születik egy gyermek, kinek lesz egy története. Egy története amit igazán csak Ő érthet meg. 

Most nagyon boldog vagyok! :)

Ez most komoly? Átléptük a tízezret! Nagyon-nagyon szépen köszönöm! El sem hiszem :)
Tudom, már hosszú ideje eltűntem, de sok oka van. 
Egyrészt az, hogy valamiért ha nekiülök írni az epilógust, aztán elolvasom, és nem tetszik, ezért kitörlöm az egészet. Szeretnék "kerek" munkát kiadni a kezem alól. 
Ebben az évben még tuti fent lesz a befejező rész. 

Addig is Kellemes Ünnepeket mindenkinek! ♥♥
Big love. 

Helyzetjelentés, avagy nagyon szégyellem magam..

Sziasztok! 

Nagyon szégyellem magam amiért ilyen soká sem résszel, hanem csak helyzetjelentéssel jelentkezek. Az van, hogy elég nehéz összeszednem a gondolataimat a zárórésszel kapcsolatosan, mert a legjobbat akarom kihozni belőle! 

Meg persze ott van az iskola, és az évközépi szintvizsga, és egyéb családi problémák is. Tudom állandóan csak szabadkoztam, és kifogásokat kerestem ha nem tudtam/tudom hozni a rész, de én már csak ilyen vagyok. Sokan ezért is utálnak...

Szóval még annyit, hogy ezek a rész feletti nyavalygásaim majd törlésre fognak kerülni idővel. 

További szép estés, én holnap korán kelek, és több órát kocsikázva fogok tölteni, ezért el is teszem magam:)

Jó éjt :)

II. Season Twenty-Fourth~Perhaps in the end?

Na hát sziasztok! (: 

Úgy néz ki ez az utolsó fejezet, mert az utolsó az már az Epilógus lesz. 

Hosszú volt az út, míg elértük ezt, na mindegy, a búcsúbeszéd féleséget majd az epilógus felé kapjátok meg :)) 

Remélem elnyeri a tetszéseteket, kicsit hosszú lett...

További szép napot ! :)

xx Patrícia

.

Pár hónap után az életem kezdett helyrejönni. A kapcsolatom a srácokkal, Millával, Eleanorral és Danielle-el véglegesen megszakadt. Bármennyire is Milla-t tartottam a legjobb barátnőmnek nem kerestük egymást. Tudom, hogy nekem kellett volna hívnom, vagy írnom, nem tettem meg. El akartam felejteni mindent, azt is hogy egyszerűen léteznek. Nehéz volt. Nagyon nehéz volt meghozni ezt a döntést. Harryvel-akinek, bevallom nagyon sokat köszönhetek-haraggal váltunk el egymástól. Utoljára akkor találkoztam vele, mikor dühösen kicsörtetett a kórházi szobából. Abban az időben nagyon magam alatt voltam, de Istennek hála ott volt velem Dylen és Veronica, akikkel szoros baráti kapcsolat alakult ki. Ők ketten pedig végül egymásra találtak. Szerintem senki nem gondolta volna, hogy a jóképű, menő pasi beleszeret a nem sokat beszélő, csúnyácska lányba. Az Ő történetük talán egy igazi tündérmese. Miután Dylan lerakta a pszichológusi diplomát a doktorin folytatta tovább, Veronicaból pedig gyermekorvos lett. A sok közül egy egyik hasonlóságuk az, hogy mindketten szeretnének segíteni az embereken. 

Milla és Zayn az internetből szerzett információk alapja szerint hamar eljegyezték egymást, ám az esküvőre még mindig nem került sor. Öt évvel később megszületett a kislányuk, aki képről is nézve csodálatos. Nagy, barna szem, és sötétbarna, szinte már fekete hajával teljes mértékben Zaynre hasonlít, viszont a mosolyát az édesanyjától örökölte.

Louis és Eleanor, a pár, akik annyira összeillenek, mind egy puzzle darab. Kiegészítik egymást. Az Ő kapcsolatuk sem szakad meg évek után sem. Egy biztos páros, akik imádják egymást, és évekkel később már két Tomlinsonnal áldotta meg őket az Isten. 

Két kislány, akik örökölték édesanyjuk szépségét, viszont a videó felvételekből ítélve le sem tagadhatnak, hogy a híres Louis Tomlinson az édesapjuk. 

Liam és Danielle. Szerintem mondhatom, hogy egy világ harcolt a kapcsolatukért. A Payn fiúnak, és Dan-nak is voltak más kapcsolatai, ám végül mindig egymásra találtak. Veszekedések-veszekedések hátán, de le sem tagadhatnák, hogy szereti egymást, és a szívük állandóan egymás felé húz. Nekik még nem született gyermekük, Liam az egyik interjú kapcsán az vallotta, hogy bár szeretne gyermekeket, míg nem biztosak a kapcsolatukban, addig nem vágnak bele a dologba, hisz a születendő baba sínylené meg a dolgokat. A médiában tényleg úgy jelentek meg, mint a : " Minden hónapban összevesző pár", aztán bővebben kifejtették, hogy belső infók szerint egyik hónapban összevesznek, a másikban kibékülnek. 

És következzék Niall drága. Őt is, mint minden hírességet összehozták sok-sok lánnyal. 

Végül megtalálta a teljesen hozzá passzoló barátnőt, egy Ír lány oldalán. Kapcsolatuk nehezen indult, és csak pár hónapot jósoltak az újságok, de kiderült, ha két ember igazán szereti egymást, semmilyen külső hatás nem ingatja meg a kettőjük közt lévő kapcsolatot. 

És jön a banda ötödik tagja, aki eddig kimaradt. Szerintem tudjátok kire gondolok. 

Fentebb már említettem, hogy Harry és az Én kapcsolatom teljesen lezárult, mikor kiment azon a bizonyos ajtón. 

Soha nem keresett, hogy esetleg megbeszéljük a dolgokat, és én sem zaklattam őt. Egy így volt rendjében. A rólunk szóló cikkek elmaradtak, a média és a rajongók elfelejtettek, ami igazán jó. Sosem szerettem, hogy azért ismeretek egyesek, mert Harry barátnője voltam. 

A göndör hajú, szép mosolyú fiú "ügyei" évek után is csak a szokásosak voltak. 

Egy újságból úgy értesültem, hogy megvoltak neki azok a híres lányok, akikkel egyidős, telő öregebb, vagy tőle fiatalabb pár évvel. Taylor Swift, Cara Delevingne, Rita Ora, Caggie Dunlop, és még sok más énekessel, esetleg modellel. 

Bár tudtam, hogy ezek fele hazugság, és a média sok hülyeséget összehord, de mégis egy fiatal srácról van szó, aki ki akar próbálni mindent, és mindenkit. 

Harry még mindig keresi a boldogságot, ám sokak szerint ezt nem fogja megtalálni, mert Ő mindig balszerencsés. Hát kitudja, talán egyszer majd megtalálja azt a párt, aki szereti, aki nem hagyja ott, aki elmond mindent neki, és akitől lesznek gyerekei. 

Utoljára hagytam magam. 

Az évek alatt két kapcsolatom volt, egy komoly, és egy pár hónapos, de a egyik férfi mellett sem találtam meg a szerelmet s a boldogságot. 

Éveket töltöttem a Steffan Group cégnél, pontosabban hat évet, aztán jött egy törés. Egy orvosi vizsgálat során kiderült, hogy soha nem szülhetek. Újból összetörtem, és semmi életkedvem nem volt. Mindig is akartam saját gyerekeket, de kiderült, ez sosem valósulhat meg. Méhnyakrákot diagnosztizáltak nálam, a betegségből hamar kigyógyultam, ezt köszönhetem az orvosoknak, akik profi munkát végeztek, de a lelkemben örökre otthagyta a nyomát. A szüleim akik végig mellettem álltak úgy gondolták jót tenne nekem az Angol levegő, ezért visszaköltöztem. Először csak pár hónapra gondoltam, de ott ragadtam. Számos orvosnál jártam, de egyik sem tudott segíteni, még egy nap Anya leült mellém az ágyra, és a kezembe adta a laptopját. Egy olyan honlap volt megnyitva, ami arról szólt, hogy akinek nem lehet gyerek az egyetlen megoldás az adoptálás. 

 Négy évig gondolkoztam ezen az egészen, ezt felszínesen értve, mert mellette mást is csináltam. 

A szüleim cégénél dolgoztam, papírmunkákat végeztem, aztán egyszer csak rájöttem, hogy kezdek öregedni. 28 évesen sok embernek van már gyereke. 

Az életem egyik pillanatról a másikra csodás lett. 

A megtakarított pénzemből vettem London egyik szép negyedében egy takaros házat, és felkerestem egy árvaházat.  

Az első pillanat, mikor meglátod, és egyszerűen beleszeretsz, tudod, hogy Őt akarod felnevelni. Egy árvaházban dolgozó idős hölgy karjaiban pillantottam meg a két hetes Hope-ot. A vér szerinti szülei otthagyták a kórházban, csak úgy. Sosem tudtam elképzelni, hogy tud valaki ilyet tenni. A szőke hajú, kék szemű szépség volt az én reményem. 

Teljes értékű anyának éreztem magam, és úgy szerettem, mintha én szültem volna meg, mintha én lennék az édesanyja. 

Egy kisbabával azt hiszi az ember nincs igazán sok gond, hisz eszik, alszik, és kakil, de azért mégis nagy a felelősség. Emlékszem valamelyik éjjel Hope csak sírt, és sírt, én meg nem tudtam mi a baja, ezért tárcsáztam anyát. 

A szüleim mindenben támogattak, és segítette, elfogadták Hope-ot unokájuknak, és imádják. 

Mikor azt hittem hogy Hope-al nehéz bánni, nagyot tévedtem. 

Egy évvel később újból meglátogattam az árvaházat, ahol szintén sok gyermek volt. A kert egyik sarkában, a padon egy fiú ült, fejére kapucni volt húzva, kezében egy füzet volt, és valamit írt. 

-Az a fiú...-böktem fejemmel felé, mire az a nevelő odanézett

-Pár napja került vissza, a nevelőszülei visszahozták, mert nem bírtak vele. A vér szerinti szülei beadták ide mikor három éves volt. Már három örökbefogadó szülők hozták vissza. Amúgy tizenöt éves a kölyök, és ha ajánlhatok magának valamit...ha nem bír a makacs emberekkel, akkor inkább válasszon mást, fogadni mernék, hogy pár hónap múlva visszahozná-mondta gúnyosan a nő

-Nem tudom mit képzel magáról, Ön azt hiszi mindent megengedhet?! Senki nem tudhatja mit érez az a fiú, és látom rajta, hogy csak szeretethiányos-álltam ki a srác mellett

-Tudja mit? Két napja kikészíti az itt dolgozókat. Jót fog tenni nekünk, ha örökbe fogadja-vigyorodott el, majd elment

Egyszerűen pofon vágtam volna azt a nőt. Nem értem az emberek hogy beszélhetnek így másokról. 

Odasétáltam a fiú mellé, aztán kedvesen megszólítottam. 

-Szia, leülhetek?-kérdeztem, de válasz helyett csak egy vállrándítást kaptam 

Éreztem, hogy nehéz lesz elkezdeni vele beszélgetni, mivel Ő meg sem szólalt, de belevágtam. 

-Engem Hanna-nak hívnak. Te is elmondod a neved?-fordultam felé, ám Ő még akkor sem pillantott fel a füzetéből, csak írt, de azt nem tudtam, hogy mit, mert szembe volt vele, a falnak dőlve, lábai felhúzva

-Mariano-morogta monoton hangon, de legalább szóra tudtam bírni 

-És hogy érzed magad?-húztam nagyobb mosolyra a számat, hisz már a nevét tudtam 

-Szarul. Meg amúgy is, mi maga, pszichológus?-hagyta abba az írást, és felnézett a füzetéből 

Fejéről lecsúszott a kapucni, így megpillanthattam fekete haját, és rikító zöld szemét. Talán minden nőnek egy olyan fiú mint Mariano, és egy olyan lány, mint Hope, az álma, vagyis én így gondoltam. 

-Nem, nem vagyok pszichológus-ráztam meg a fejem türelmesen 

-Akkor meg...?-húzta fel szemöldökét, várva arra, hogy megmondjam mit akarok 

-Szeretném ha hazajönnél velem-mondtam halkan, a szemébe nézve 

A srác megdermedt, szemöldöke visszacsúszott a helyére, és szemében szikrák égtek. 

-Figyelj, én nem szeretnék semmit sem erőltetni...csak...-dadogtam, és nem tudtam semmit sem mondani, elszomorodva álltam fel a helyemről

-Miért pont én?-kérdezte, mire visszafordultam hozzá, és leültem előző helyemre

Nagyot sóhajtottam, majd belekezdtem. 

-Mikor beléptem a kapum, és megláttalak, olyan furcsa érzés fogott el. Megláttalak, és tudtam, hogy én téged akarlak felnevelni. Az egyik nevelőnő nagyon rossz dolgokat mondott rólad, és szeretném, ha bebizonyítanád, hogy nem igazak-vallottam teljesen őszintén 

Pár nap múlva már megvoltak a papírok, és újból láthattam Marianot, de ekkor már együtt jöttünk ki az épületből, és ültünk be a kocsiba. 

-Mit szeretnél, egyenesen hazamenjünk, vagy elmenjünk enni, vagy vásárolni. Szeretsz focizni? Otthon nincsenek ilyen fiús dolgok, és gondolom szükséged lesz rá-hadartam izgatottan 

-Szeretek kosarazni, de nincs szükségem semmire-rázta meg a fejét

-Rendben-mondtam, majd beindítottam az autó motorját

A hazaút csendesen telt, reméltem hogy nem fordul vissza olyanná, amilyen volt az első találkozásunkkor. 

Mariano a csomagtartóból kikapta egyetlen táskáját, amiben a ruhái voltak, majd követett a házba. 

-Szép kéró-füttyentett, mikor beléptünk a nappaliba 

-Köszönöm-mosolyogtam rá-Megmutatom a szobád-mentem a lépcső felé, ami az emeletre vezetett 

-A lánya?-kérdezte, mikor elmentünk egy falra akasztott képkeret mellett, a képen én és Hope szerepeltünk, mikor az egyéves születésnapját ünnepeltük 

-Igen-bólintottam büszkén-Vele is az volt a helyzet, mint veled. Amint megláttam, tudtam, hogy fel akarom nevelni, és egy jó életet akarok neki

-A lányt is örökbe fogadta?-kérdezte 

-Hope a neve, és igen-motyogtam 

Mariano elég intelligens fiú, csak tudni kell vele bánni, amint látta, hogy nem szeretnék beszélni a betegségemről, elterelte a dolgot, és a férjemről kezdett el kérdezni. 

-Nem, nincs férjem-ráztam meg fejem nevetve 

-Áh értem-mondta

Időközben felértünk a neki kinevezett szobába, ami sima, barna színű volt. 

-Majd valamelyik nap elmegyünk és beszerzünk dolgokat, hogy ne nézzen ki ilyen sansznak-gondoltam itt a fiús kütyükre, dolgokra

-Rendben-mondta, miközben nézelődött, bizonyára próbálta szokni az új környezetet 

-Ha bármire szükséged lesz, lent leszek a konyhában. Főzök valamit, esetleg van valami kívánságod?-érdeklődtem, hisz szerettem volna a kedvébe tenni

-Nincs-hangozott a válasz--...Elszöktem mert minden nap vertek. Berúgtam és drogoztam mert úgy éreztem semmi értelme élnem. Lógtam az iskolából, mert kinéztek. Loptam, mert a cipőm lyukas volt. Ennyi a történet-mondta
Először nem értettem miért mondja ezeket, de aztán rájöttem.
-Köszönöm hogy elmondtad-simítottam meg vállát, aztán becsuktam magam mögött az ajtót

Amint leértem csöngettek, Anya volt az. Ő vigyázott Hope-ra, míg én elmentem Mariano-ért. Mivel meséltem neki a fiúról úgy döntött inkább csak később ismerkedik meg vele, nem szerette volna még jobban felkavarni az érzelmeit. 

Ahogy a hetek teltek egyre jobban kijöttem Marianoval, aki mára teljesen beilleszkedett az új környezetbe, és Hope-ot is nagyon szereti. 

Lett két gyermekem akikért az életemet adnám, és imádom Őket, talán szebb és boldogabb jövőt el sem tudok képzelni magamnak, minthogy felneveljem a lányomat, és a fiamat. 

Az idők alatt sok nehézséggel küzdöttem meg, de mindig megoldottam valahogy, mert ott voltak velem, számomra a legfontosabb emberek, Mariano-aki teljesen megbízott bennem, Hope-aki még nem igazán érzett semmit a dolgokból a kora miatt, de már egy apró puszi az arcomra is hatalmas löketet adott nekem, és a szüleim-akik mindig mellettem álltak, és nagyon nagy köszönet nekik, amiért unokájuknak fogadták Hope-ot, és Marianot, és bármi volt ott voltak mellettem. 

A Harry és az én kapcsolatom pedig egy befejezetlen történet...

Türüpptürüpp

Na, hát sziasztok! 

Nem résszel jelentkezek, ez amolyan helyzetjelentés. 

Ahogy ma utána gondoltam már csak két, max. három hosszú rész lesz az epilóguson kívül. 

Még túl korai lenn búcsúzkodni, szóval befejezem :') 

♥ 

Addig is, ha időtök engedi, vagy esetleg unatkoztok, vagy kíváncsiak vagytok, nézzetek be ide: Changed With <--itt is megtaláltok, és ha ezt a blogot befejeztem  ezen fogom folytatni egy másik történetem 

de erről még majd a későbbiekben...

További szép estét! :) 

xx Patrícia

Ui:Pár napon belül új bejegyzés! ;)

II. Season-Twenty-Third Chapter~Please do not!

      Sziasztok! Sok idő után itt az új rész! Ihlet és időhiány miatt nem jelentkeztem, amit nagyon sajnálok, meg mostanában összejöttek a dolgok itthon is, szóval kavarodás van. : / Ez egy kicsit szomorú rész lett, nem csak a tartalma miatt, hanem mert közeledünk a végéhez.  Nem lett hosszú, de úgy vélem annál inkább izgalmasabb. 
Jó olvasást! 
xx Patrícia ♥ 

.

     Egy fényes réten járok, ahol minden olyan csodálatos, nem is kell járni, egyszerűen csak lebegek. Nem fáj semmi. Megyek előre, mintha keresnék valamit, de nem tudom mi az. Egyszer csak megpillantok egy alakot aki háttal áll nekem, és teljesen feketében van, megrémülök, de amint megfordul rájövök, hogy Harry az. Kellemes mosolyától azonnal megnyugszok. Egyik kezét felém nyújtsa, én azonnal elfogadom, majd miután összekulcsoltuk ujjainkat elindulunk egyenesen. 
Pár méter után Harry valamiért megáll, aztán észreveszem, hogy előttünk van egy nagy mélyedés, fogalmam sincs mekkora lehet, mert teljes sötétségbe borult az a rész. A fiú maga felé fordított, így én háttal voltam az egész sötétségnek. Vállamra helyezte mindkét kezét, majd vészesen közeledni kezdett ajaki az enyéimhez. Szemeimet behunyva vártam hogy ajkait enyémre helyezze ám mindez nem történt meg. Egy hatalmas lökést éreztem, és tudtam, hogy Harry volt az. Becsapott engem, és lelökött a mélybe! A sötétség perceken belül ellepett...



Hangosan zihálva keltem fel, egy szobában voltam, a kórházi szobában, és tudtam már a műtét véget ért. Bármennyire is akartam sírni, nem ment, a műtét előtti órákban annyit sírtam, hogy szerintem kiszáradt a könnycsatornám. Az ágy mellett egy ápolónő épp az infúziót igazgatta, majd amint meglátta, hogy felébredtem, rám mosolygott. 
-Azonnal szólok a doktornak-mondta, aztán el is tűnt a szobából 
Nem tudtam hány óra lehet, azt sem, hogy a szüleim már ott vannak-e a váróteremben. Össze voltam zavarodva. 
A magas, szikár testű, ősz hajú orvos lépett be az ajtón. 
Köszönés utam, mire én csak biccentettem, elkezdett beszélni.
-A műtét komplikáció nélkül sikerült. Amennyiben minden rendben van még a ma este folyamán hazamehet. A többit majd a nővérke elmondja-mondta, aztán valami olyat motyogott orra alá, hogy beküldi a szüleimet 


Anya és apa olyan erősen szorított, amennyire csak tudtak, ám nem bántam. 
 -Sajnálom, hogy így kell találkoznunk-sütöttem le szemem szégyenkezve 
-Jaj Kicsim, annyira aggódtam érted-fogta meg anya egyik kezem
 Nagyon hálás voltam nekik, hogy ott voltak velem, a legrosszabb pillanataimkor is. Csak azért utaztak majdnem fél napot hogy az én nyavalygásomat, sírásomat hallgassák, miközben millió fontos dolgok lenne. Igazán jól esett a törődésük, főleg olyan szétesetten. 
Volt egy időszak az életemben, mikor úgy éreztem egyedül vagyok, és a szüleim nem törődnek velem. Még mikor Doverben laktunk nagyon sokat voltam otthon, egyedül a nagy házban. Borzasztóan kitaszítottnak éreztem magam olykor. És mivel a mi családunk mindig is különálló volt a többi rokontól, sosem tartottunk hétvégén közös ebédeket, vagy csak ilyen összejöveteleket, ahol jól érezheti magát az ember. Mindig is úgy gondoltam, hogy apa tehet az egészről, azért amiért még mikor kicsi voltam két évre lecsukták börtönbe. Az igazat megvallva soha, senkinek nem beszéltem arról a két évről, hisz egy részt azért mert még csak öt éves voltam, másrészt pedig azért mert szégyelltem. Mára ez már megváltozott, hisz tudtam hogy hamisak voltak a vádak, az én apám semmit sem követett el! 

Mi mindig hárman voltunk, hárman mentünk el nyaralni, hárman töltöttük az ünnepeket. 
Aztán teljesen felborult minden, mikor Londonba költöztünk. Váltig állíthatom, hogy sokkal, de sokkal jobb lett a kapcsolatom velük. Ahogy anya mesélte, megpróbáltunk a legtöbb időt együtt tölteni, mármint Ők keményen dolgoztak, én pedig elfogadtam a helyzetet, és amúgy is ott volt Harry, akivel eltölthettem az időt. 
Kiskoromban, vagyis olyan tizenéves lehettem, mikor úgy képzeltem el az életem, hogy Doverban fogok lakni, lesz két szép gyermekem, és lesz egy átlagos, szerető férjem. De amint a fővárosba mentünk megváltozott minden. 

-Anya, apa, látom rajtatok, hogy fáradtak vagytok, kérlek menjetek a lakásomba-néztem rájuk halványan elmosolyodva, és ügyelve arra, hogy igazinak tűnjön 
-Nem szeretnénk itt hagyni-mondta anya 
-De tényleg, megleszek!
-Rendben, de nem hozzád megyünk, kiveszünk egy szállodai szobát, lepakoljuk a csomagjainkat, és jövünk is vissza-állt fel a székről 
Nem reagáltam rá semmit, ezért el is mentek. A fehér falon kifogtam egy pontot, és azt bámultam. Fejemben újra csak a kérdések cikáztak! Miért velem történik ez? Miért nem volt szívhangja a picinek? És még számos dologra nem volt válaszom, aztán rájöttem. Minden az ÉN, csak is az én hibám, ha nem hagyom ott Harryt aznap reggel, akkor együtt nevelhetnénk fel a babát, vagy ha nem idegeskedek annyit, ha jobban figyelek a táplálkozásra...

Bevallani is nehéz volt magamnak, de sokat járt az agyam olyan dolgokon, mint például milyen lesz Vele újra találkozni?! 
Vajon milyen ruhát fog viselni, lesz rajta sapka, ami kimondhatatlanul édesen áll neki? Mosolyogni fog, vagy mérges lesz rám? 

Ezek mindaddig megválaszolatlan kérdések voltak, még az ajtó ki nem nyílt. Lábán viselő cipőjéből már rögtön rájöttem, hogy Ő az. Fejem végig lehajtva volt, nem néztem a szemébe, nem mertem. Fogalmam sem volt ki mondhatta el neki, hogy itt vagyok. A szüleim, vagy esetleg...Milla? De Milla honnan tudta volna meg? 
-Jó újra látni Hanna-a szavakat úgy ejtette ki, hogy úsztak a gúnyban 
Becsukta maga után az ajtót, majd leült az ágy mellett lévő székre, amit anya húzott oda, csak akkor pillantottam fel. 
Zöld íriszeiben elvesztem, csak bámultuk egymást, láttam rajta, hogy dühös, olyan dühös, hogy pillanatokon belül kitörhet. 
-Na, mi az nem tudsz megszólalni, esetleg mást vártál? Vagy nem számítottál rám?-hangját felemelte
-Harry kérlek...-suttogtam halkan, és próbáltam tartani magam, nehogy megint rám törjön a sírás
-Most komolyan Hanna, mikor akartad elmondani, hogy állapotos vagy Tőlem? Hmm? Vagy soha, úgy gondoltad de jó dolog lesz eltitkolni a hülye elől, okozzunk neki még nagyobb csalódást?! Úgy is abban nagyon jó vagy! Csak csalódást tudsz okozni mindenkinek. Én bolond, annyira szerettelek, hogy még az amnéziád után is megtettem mindent, hogy emlékezz, és az a köszönet, hogy egyik reggel, mikor felkelek, már nem vagy ott.-mérgében járkált a szobában
-Sajnálom-nyögtem ki, és letöröltem arcomról egy könnycseppet 
-Dehogy sajnálod te! Ha annyira sajnálnád nem titkolóztál volna! Elmondtad volna, hogy terhes vagy, és együtt megoldottuk volna, de már abban sem vagyok biztos, hogy igaz amit Milla mondott, hogy nem volt szívhang. Szerintem te alakítottad így, átvágsz mindenkit, csak azért, mert elvetetted-nagyon fájtak a szavak, amiket hozzám vágott
-Ne mondj ilyeneket kérlek-néztem rá könyörögve, és még jobban sírva
-Miért? Talán bántja a pici lelked? Akkor nem bántotta, mikor csak egy levelet hagytál magad után. Szerinted hogy éreztem? Te biztos jót röhögtél a markodba, hogy megszabadultál Tőlem. Erre ment ki az egész! Tuti, hogy a baleseted előtt sem szerettél, hírnevet akartál? Miért engem választottál ki, komolyan kérdezem, miért játszottál velem, mikor én szerettelek?

Nem tudom mi vezérelt, de nagyon elegem lett belőle, olyan dolgokat vágott a fejemhez, amik nem voltak igazak. 
-Takarodj ki a szobából Harry!-sziszegtem összeszorított fogakkal 
-Szánalmas vagy! Hanna-rázta meg fejét nevetve, aztán pont hogy kinyitotta volna az ajtót, az kitárult előtte 

II. Season-Twenty-Two Chapter~Why beat the lottery?

Sziasztok Manóók! (: 

Hál Istennek a mai nap folyamán tudtam írni egy viszonylag értelmes, és számomra megfelelő részt! Suli-suli-suli! Már elegem van, de gondolom a nagy többség így van vele :D Hétvégén próbáltam írni, de....nem ment több okból kifolyólag is, amit inkább nem részleteznék ( :D ). 

A bejegyzésről annyit, hogy mindenki döntse el tetszik e magának. :)

További szép, esős napot! 

xx Patrícia

Négy hét telt el azóta, hogy Milla-t lebeszéltem a látogatásról. Szerettem volna vele találkozni, de túl kockázatos volt a dolog. A hasamban növekvő kis lény pedig már lassan a 12-dik hétbe lépett, még nem nagyon látszott rajtam, de azért észrevehető volt, ha jobban megnéztük. A munkahelyemen minden a legnagyobb rendben volt, a munkatársakat már úgy ahogy megismertem, és megkedveltem. Folyamatosan volt dolgom, valamikor kollégáknak segítettem szervezkedni, máskor meg rendezvényeken viseltem a cég nevét, szóval sosem unatkoztam. Akkor tájt sokat idegeskedtem, mert megtudtam, hogy a Steffan Group fogja rendezni a One Direction fellépését az MSG-re. Bármennyire is próbáltam elkerülni, hogy róluk halljak, nem tudtam, mert a cégnél mindenki a fellépésről beszélt, néhány velem, vagy tőlem pár évvel idősebb lány nagyon fel volt pörögve a hír hallatán, mert ingyenes belépést kaphattak a Steffan-nál dolgozók. Én nem tudtam, és nem is szerettem volna élni a lehetőséggel, mert épp aznap volt jelenésem az orvosomnál. Akár hányszor voltam nála, mindig mondta, hogy ne idegeskedjek, mert árthat a babának, de én nem tudtam megállni. Bennem volt a tudat, hogy egy városban leszek a fiúkkal, és ez idegességre késztetett. 
Ja, amúgy a házamban lakók száma eggyel több lett. Egy egyetemista lány foglalta el a szobát, Veronica a neve, és nagyon kedves. Visszahúzódó, és szerény, bár nem sokat találkozok vele, mert mikor én délután vagy este hazaérek, Ő akkor még vagy egyetemen van, vagy tanul a szobájában. 
Dylan-el közösen egyeztünk meg benne, neki is színpatikus volt, nekem is, és hát nem is zavar minket, mert ha otthon a nap kilencven százalékát a szobájában tölti. 
Dylan sem töltött sok időt a házban, mert dolgozott, volt hogy másodállást is elvállalt, vagy lányokkal találkozgatott, viszont mikor egy időben voltunk otthon sokat beszélgettünk, a hetek alatt mondhatni barátok lettünk. 
A szüleimmel megpróbáltam több percet beszélni, hogy ne tűnjön fel nekik semmi, mivel nem mondtam el nekik, hogy terhes  vagyok. Féltem a reakciójuktól, és úgy voltam vele később majd megtudják, persze nem akkor akartam nekik elmondani, mikor már a kezemben tartom a kicsit. 

Hétfőn reggel mielőtt az orvoshoz mentem volna, benéztem a céghez. Dylan és Veronica már korán nem voltak otthon, az előbbi dolgozni, utóbbi pedig egyetemre sietett. A tejeskávémat gyorsan megittam, majd gondosan bezárva az ajtót, a kocsihoz, a garázsba mentem. Az utat a háztól a munkahelyig, és a kórházig már megtanultam, hál Istennek jó memóriával áldott meg az Úr. 

Köszöntem a mellettem elhaladó embereknek, aztán Emily irodájába vezetett utam. 
-Minden rendben van a fellépéssel kapcsolatosan?-kérdeztem köszönés után 
-Nem-morogta, majd haját hátrasimította idegesen, az utóbbi időben nagyon sok terhet magára aggatott szegény asszony 
-Esetleg valamiben tudok segíteni?-kezdtem kedvesen, remélve, hogy a háttérből is majd tudok irányítást adni 
-Megköszönném, ha velem jönnél a helyszínre-erre gyors sebességgel kaptam fel fejem-Több biztonsági őr kell, oda kell mennünk-pattant fel, majd kabátját magára vette, mivel az idők alatt december lett
 Ellenkezni sem tudtam olyan gyorsan történt minden, egyik percben még ott állok az irodájában, fél óra múlva pedig már a MSG csarnokban vagyok. 
Imádkoztam, hogy ne találkozzak egyik fiúval sem. 
Emily elment intézkedni, engem meg megkért, hogy nézzem meg minden rendben van-e a székekkel, és a színpaddal. Pont ezt akartam elkerülni. 
Megfordult a fejemben, hogy a kapucnit magamra húzom, de akkor még feltűnőbb lettem volna. 
A cégnél dolgozó statisztákat irányítottam el, mikor Paul húzott el mellettem, egy pillanatra megdermedtem, de nem vett észre, láthatólag neki is öt fele volt a feje. 

Valaki bemondta a mikrofonba, hogy hangpróba, aztán elszabadult a pokol, nem csak a statiszták őrültek meg, hanem a bennem lévő idegek is. 
Meghallottam Liam, Zayn és Niall hangját, ám mielőtt a Harryét is hallhattam volna Emily keresésére siettem. 
Épp az egyik öltönyös emberrel beszélgetett, mikor odaléptem hozzájuk. 
A tudatára adtam, hogy az orvos vár rám, mondjuk igaz is volt. Megköszönte, hogy elkísértem, és segítettem, bár természetesnek vettem, hogy eligazítsam a munkatársaimat. 

A doktor úr kedvesen fogadott, és elnézte azt, hogy késtem öt percet. 
Felfeküdtem az ágyra, majd pólómat felhúzta, hogy megnézze ultrahanggal a picit. 
-Először a szívverését fogjuk megnézni-mosolygott 
Valamit a fülébe helyezett, olyan volt mint a sztetoszkóp, aztán a másik végét hasamra rakta. Talán egy perc telhetett el, mikor arca elkomorult. 
-Valami baj van Doktor úr?-kérdeztem, és fejem máris elkezdett lüktetni 
Ő csak morgott egyet, majd felpattant a helyéről valami másik műszer után kutatva. Egy modernebb eszközt tartott a kezeiben, amit a gépre kötött, majd a hasamra nyomott. Arca újból elkomorodott. Reménykedtem benne, hogy nincs semmi baj.
-Sajnálom Hanna, de nem észlelhető szívverés! A mai nap bent kell maradnia,  mert el kell távolítani...-az orvos nem tudta folytatni, mert elkezdtem bömbölni, rosszabb voltam mint egy öt éves kisgyerek, aki nem kapta meg a játékát-Nyugodjon meg kérem! Ön még nagyon fiatal, sok gyermeke lehet még-tette vállamra a kezem
Én voltam a hibás, ha nem idegeskedek annyit, ha nem terhelem túl magam, akkor mindez nem történik meg. Annyira akartam azt a babát, lehet hogy az elején még nem, de már minden este azon gondolkoztam milyen lesz majd ha a kezemben tarthatom. Elképzeltem, hogy Ő lesz a világon a legszebb kislány. Bár a nemét még nem tudtam, valahogy mindig lányt gondoltam. Egy barna, göndör hajú, zöld szemű kislányt. Aki az apukájára hasonlít. Meséltem volna neki, el akartam neki mesélni az egész történetemet, hogy miért nem ismerheti az apukáját. 

A műtétet elhalasztották másnap reggelére, addig pedig egy picike szobát kaptam. Haza szerettem volna menni, de nem engedtek, azt mondták ilyen állapotban felelősségük, hogy bent tartsanak.
Az otthoni telefonra hagytam egy hangpostát, hogy ha valaki hazaér hozzon majd be nekem ruhát. 
Féltem. Nem akartam egyedül lenni a szobában. A leggonoszabb ellenségemnek se kívánnám azt a lelki fájdalmat, amit átéltem. Túl beleéltem magam az egészbe. Szerettem volna anya lenni! Lehet hülyeség ilyen fiatalon, de mikor már beletörődtem a dologba, olyan nehéz elengedni. 
Mindenki azzal jött, hogy még szülhetek akár tíz gyereket is. De az nem olyan, én a hasamban lévő csöppségért akár az életemet is adtam volna, talán azért mert Harry volt az apa, vagy nem is tudom. 

Nyolc óra is elmúlt, mikor felmertem hívni anyát, és elmondtam neki az egészet, mondjuk nem hiszem hogy sokat értett belőle a sírásom, a szipogásom, és a kitöréseim miatt, de amit befejeztem első mondata az volt, hogy összeszedi apát, és ide repülnek. 
Nem vetett meg, nem haragudott. Tudom, hogy irigylésre méltó az ilyen szülő, és én nagyon hálás voltam nekik. 


                                           Külső szemszög

Camila amint letette a telefont, Milla számát hívta. Nagyon aggódott lánya miatt, nem akarta, hogy egyedül legyen. Kezében a telefonnal szaladt a harmadik emeleten lévő férje után. Hanna barátnőjét nem tudta elérni, de Robint megtalálta és azonnal elhadarta neki hogy mi a helyzet. A férfi az internet segítségével lefoglalta az öt órával később induló járatot. Legnagyobb sajnálatukra nem volt hamarabb gép, Camila kiborult, Robin pedig próbálta nyugtatni, ám Ő is ugyanolyan ideges volt lánya állapota miatt. 

A gép felszállása előtt Camila még megpróbálkozott a hívással, ám csak a hangposta kapcsolt be. Már mindegy alapon hagyott rajta egy üzenetet, hogy amint lehallgassa menjen be Hannahoz. 
Milla telefonja lemerült miközben a fiúk fellépését nézte, és szurkolt nekik, hogy minden rendben menjen. 
Tényleg minden rendben ment, és az azt követő afterparty is jól sikerült, Louis és Niall pedig eléggé becsiccsentett, a többiek viszonylag józanok maradtak. Harry Taylorral foglalkozott, jól érezték magukat...viszonylag. 

Hajnal hat óra mikor a csapat visszatér a szállodába. Milla felteszi töltőre a telefonját, ami perceken belül be is kapcsol. 
Sok hívás és üzenet érkezett, ám az egyiken megakad a szeme, és azonnal lehallgassa.