Türüpptürüpp

Na, hát sziasztok! 

Nem résszel jelentkezek, ez amolyan helyzetjelentés. 

Ahogy ma utána gondoltam már csak két, max. három hosszú rész lesz az epilóguson kívül. 

Még túl korai lenn búcsúzkodni, szóval befejezem :') 

♥ 

Addig is, ha időtök engedi, vagy esetleg unatkoztok, vagy kíváncsiak vagytok, nézzetek be ide: Changed With <--itt is megtaláltok, és ha ezt a blogot befejeztem  ezen fogom folytatni egy másik történetem 

de erről még majd a későbbiekben...

További szép estét! :) 

xx Patrícia

Ui:Pár napon belül új bejegyzés! ;)

II. Season-Twenty-Third Chapter~Please do not!

      Sziasztok! Sok idő után itt az új rész! Ihlet és időhiány miatt nem jelentkeztem, amit nagyon sajnálok, meg mostanában összejöttek a dolgok itthon is, szóval kavarodás van. : / Ez egy kicsit szomorú rész lett, nem csak a tartalma miatt, hanem mert közeledünk a végéhez.  Nem lett hosszú, de úgy vélem annál inkább izgalmasabb. 
Jó olvasást! 
xx Patrícia ♥ 

.

     Egy fényes réten járok, ahol minden olyan csodálatos, nem is kell járni, egyszerűen csak lebegek. Nem fáj semmi. Megyek előre, mintha keresnék valamit, de nem tudom mi az. Egyszer csak megpillantok egy alakot aki háttal áll nekem, és teljesen feketében van, megrémülök, de amint megfordul rájövök, hogy Harry az. Kellemes mosolyától azonnal megnyugszok. Egyik kezét felém nyújtsa, én azonnal elfogadom, majd miután összekulcsoltuk ujjainkat elindulunk egyenesen. 
Pár méter után Harry valamiért megáll, aztán észreveszem, hogy előttünk van egy nagy mélyedés, fogalmam sincs mekkora lehet, mert teljes sötétségbe borult az a rész. A fiú maga felé fordított, így én háttal voltam az egész sötétségnek. Vállamra helyezte mindkét kezét, majd vészesen közeledni kezdett ajaki az enyéimhez. Szemeimet behunyva vártam hogy ajkait enyémre helyezze ám mindez nem történt meg. Egy hatalmas lökést éreztem, és tudtam, hogy Harry volt az. Becsapott engem, és lelökött a mélybe! A sötétség perceken belül ellepett...



Hangosan zihálva keltem fel, egy szobában voltam, a kórházi szobában, és tudtam már a műtét véget ért. Bármennyire is akartam sírni, nem ment, a műtét előtti órákban annyit sírtam, hogy szerintem kiszáradt a könnycsatornám. Az ágy mellett egy ápolónő épp az infúziót igazgatta, majd amint meglátta, hogy felébredtem, rám mosolygott. 
-Azonnal szólok a doktornak-mondta, aztán el is tűnt a szobából 
Nem tudtam hány óra lehet, azt sem, hogy a szüleim már ott vannak-e a váróteremben. Össze voltam zavarodva. 
A magas, szikár testű, ősz hajú orvos lépett be az ajtón. 
Köszönés utam, mire én csak biccentettem, elkezdett beszélni.
-A műtét komplikáció nélkül sikerült. Amennyiben minden rendben van még a ma este folyamán hazamehet. A többit majd a nővérke elmondja-mondta, aztán valami olyat motyogott orra alá, hogy beküldi a szüleimet 


Anya és apa olyan erősen szorított, amennyire csak tudtak, ám nem bántam. 
 -Sajnálom, hogy így kell találkoznunk-sütöttem le szemem szégyenkezve 
-Jaj Kicsim, annyira aggódtam érted-fogta meg anya egyik kezem
 Nagyon hálás voltam nekik, hogy ott voltak velem, a legrosszabb pillanataimkor is. Csak azért utaztak majdnem fél napot hogy az én nyavalygásomat, sírásomat hallgassák, miközben millió fontos dolgok lenne. Igazán jól esett a törődésük, főleg olyan szétesetten. 
Volt egy időszak az életemben, mikor úgy éreztem egyedül vagyok, és a szüleim nem törődnek velem. Még mikor Doverben laktunk nagyon sokat voltam otthon, egyedül a nagy házban. Borzasztóan kitaszítottnak éreztem magam olykor. És mivel a mi családunk mindig is különálló volt a többi rokontól, sosem tartottunk hétvégén közös ebédeket, vagy csak ilyen összejöveteleket, ahol jól érezheti magát az ember. Mindig is úgy gondoltam, hogy apa tehet az egészről, azért amiért még mikor kicsi voltam két évre lecsukták börtönbe. Az igazat megvallva soha, senkinek nem beszéltem arról a két évről, hisz egy részt azért mert még csak öt éves voltam, másrészt pedig azért mert szégyelltem. Mára ez már megváltozott, hisz tudtam hogy hamisak voltak a vádak, az én apám semmit sem követett el! 

Mi mindig hárman voltunk, hárman mentünk el nyaralni, hárman töltöttük az ünnepeket. 
Aztán teljesen felborult minden, mikor Londonba költöztünk. Váltig állíthatom, hogy sokkal, de sokkal jobb lett a kapcsolatom velük. Ahogy anya mesélte, megpróbáltunk a legtöbb időt együtt tölteni, mármint Ők keményen dolgoztak, én pedig elfogadtam a helyzetet, és amúgy is ott volt Harry, akivel eltölthettem az időt. 
Kiskoromban, vagyis olyan tizenéves lehettem, mikor úgy képzeltem el az életem, hogy Doverban fogok lakni, lesz két szép gyermekem, és lesz egy átlagos, szerető férjem. De amint a fővárosba mentünk megváltozott minden. 

-Anya, apa, látom rajtatok, hogy fáradtak vagytok, kérlek menjetek a lakásomba-néztem rájuk halványan elmosolyodva, és ügyelve arra, hogy igazinak tűnjön 
-Nem szeretnénk itt hagyni-mondta anya 
-De tényleg, megleszek!
-Rendben, de nem hozzád megyünk, kiveszünk egy szállodai szobát, lepakoljuk a csomagjainkat, és jövünk is vissza-állt fel a székről 
Nem reagáltam rá semmit, ezért el is mentek. A fehér falon kifogtam egy pontot, és azt bámultam. Fejemben újra csak a kérdések cikáztak! Miért velem történik ez? Miért nem volt szívhangja a picinek? És még számos dologra nem volt válaszom, aztán rájöttem. Minden az ÉN, csak is az én hibám, ha nem hagyom ott Harryt aznap reggel, akkor együtt nevelhetnénk fel a babát, vagy ha nem idegeskedek annyit, ha jobban figyelek a táplálkozásra...

Bevallani is nehéz volt magamnak, de sokat járt az agyam olyan dolgokon, mint például milyen lesz Vele újra találkozni?! 
Vajon milyen ruhát fog viselni, lesz rajta sapka, ami kimondhatatlanul édesen áll neki? Mosolyogni fog, vagy mérges lesz rám? 

Ezek mindaddig megválaszolatlan kérdések voltak, még az ajtó ki nem nyílt. Lábán viselő cipőjéből már rögtön rájöttem, hogy Ő az. Fejem végig lehajtva volt, nem néztem a szemébe, nem mertem. Fogalmam sem volt ki mondhatta el neki, hogy itt vagyok. A szüleim, vagy esetleg...Milla? De Milla honnan tudta volna meg? 
-Jó újra látni Hanna-a szavakat úgy ejtette ki, hogy úsztak a gúnyban 
Becsukta maga után az ajtót, majd leült az ágy mellett lévő székre, amit anya húzott oda, csak akkor pillantottam fel. 
Zöld íriszeiben elvesztem, csak bámultuk egymást, láttam rajta, hogy dühös, olyan dühös, hogy pillanatokon belül kitörhet. 
-Na, mi az nem tudsz megszólalni, esetleg mást vártál? Vagy nem számítottál rám?-hangját felemelte
-Harry kérlek...-suttogtam halkan, és próbáltam tartani magam, nehogy megint rám törjön a sírás
-Most komolyan Hanna, mikor akartad elmondani, hogy állapotos vagy Tőlem? Hmm? Vagy soha, úgy gondoltad de jó dolog lesz eltitkolni a hülye elől, okozzunk neki még nagyobb csalódást?! Úgy is abban nagyon jó vagy! Csak csalódást tudsz okozni mindenkinek. Én bolond, annyira szerettelek, hogy még az amnéziád után is megtettem mindent, hogy emlékezz, és az a köszönet, hogy egyik reggel, mikor felkelek, már nem vagy ott.-mérgében járkált a szobában
-Sajnálom-nyögtem ki, és letöröltem arcomról egy könnycseppet 
-Dehogy sajnálod te! Ha annyira sajnálnád nem titkolóztál volna! Elmondtad volna, hogy terhes vagy, és együtt megoldottuk volna, de már abban sem vagyok biztos, hogy igaz amit Milla mondott, hogy nem volt szívhang. Szerintem te alakítottad így, átvágsz mindenkit, csak azért, mert elvetetted-nagyon fájtak a szavak, amiket hozzám vágott
-Ne mondj ilyeneket kérlek-néztem rá könyörögve, és még jobban sírva
-Miért? Talán bántja a pici lelked? Akkor nem bántotta, mikor csak egy levelet hagytál magad után. Szerinted hogy éreztem? Te biztos jót röhögtél a markodba, hogy megszabadultál Tőlem. Erre ment ki az egész! Tuti, hogy a baleseted előtt sem szerettél, hírnevet akartál? Miért engem választottál ki, komolyan kérdezem, miért játszottál velem, mikor én szerettelek?

Nem tudom mi vezérelt, de nagyon elegem lett belőle, olyan dolgokat vágott a fejemhez, amik nem voltak igazak. 
-Takarodj ki a szobából Harry!-sziszegtem összeszorított fogakkal 
-Szánalmas vagy! Hanna-rázta meg fejét nevetve, aztán pont hogy kinyitotta volna az ajtót, az kitárult előtte 

II. Season-Twenty-Two Chapter~Why beat the lottery?

Sziasztok Manóók! (: 

Hál Istennek a mai nap folyamán tudtam írni egy viszonylag értelmes, és számomra megfelelő részt! Suli-suli-suli! Már elegem van, de gondolom a nagy többség így van vele :D Hétvégén próbáltam írni, de....nem ment több okból kifolyólag is, amit inkább nem részleteznék ( :D ). 

A bejegyzésről annyit, hogy mindenki döntse el tetszik e magának. :)

További szép, esős napot! 

xx Patrícia

Négy hét telt el azóta, hogy Milla-t lebeszéltem a látogatásról. Szerettem volna vele találkozni, de túl kockázatos volt a dolog. A hasamban növekvő kis lény pedig már lassan a 12-dik hétbe lépett, még nem nagyon látszott rajtam, de azért észrevehető volt, ha jobban megnéztük. A munkahelyemen minden a legnagyobb rendben volt, a munkatársakat már úgy ahogy megismertem, és megkedveltem. Folyamatosan volt dolgom, valamikor kollégáknak segítettem szervezkedni, máskor meg rendezvényeken viseltem a cég nevét, szóval sosem unatkoztam. Akkor tájt sokat idegeskedtem, mert megtudtam, hogy a Steffan Group fogja rendezni a One Direction fellépését az MSG-re. Bármennyire is próbáltam elkerülni, hogy róluk halljak, nem tudtam, mert a cégnél mindenki a fellépésről beszélt, néhány velem, vagy tőlem pár évvel idősebb lány nagyon fel volt pörögve a hír hallatán, mert ingyenes belépést kaphattak a Steffan-nál dolgozók. Én nem tudtam, és nem is szerettem volna élni a lehetőséggel, mert épp aznap volt jelenésem az orvosomnál. Akár hányszor voltam nála, mindig mondta, hogy ne idegeskedjek, mert árthat a babának, de én nem tudtam megállni. Bennem volt a tudat, hogy egy városban leszek a fiúkkal, és ez idegességre késztetett. 
Ja, amúgy a házamban lakók száma eggyel több lett. Egy egyetemista lány foglalta el a szobát, Veronica a neve, és nagyon kedves. Visszahúzódó, és szerény, bár nem sokat találkozok vele, mert mikor én délután vagy este hazaérek, Ő akkor még vagy egyetemen van, vagy tanul a szobájában. 
Dylan-el közösen egyeztünk meg benne, neki is színpatikus volt, nekem is, és hát nem is zavar minket, mert ha otthon a nap kilencven százalékát a szobájában tölti. 
Dylan sem töltött sok időt a házban, mert dolgozott, volt hogy másodállást is elvállalt, vagy lányokkal találkozgatott, viszont mikor egy időben voltunk otthon sokat beszélgettünk, a hetek alatt mondhatni barátok lettünk. 
A szüleimmel megpróbáltam több percet beszélni, hogy ne tűnjön fel nekik semmi, mivel nem mondtam el nekik, hogy terhes  vagyok. Féltem a reakciójuktól, és úgy voltam vele később majd megtudják, persze nem akkor akartam nekik elmondani, mikor már a kezemben tartom a kicsit. 

Hétfőn reggel mielőtt az orvoshoz mentem volna, benéztem a céghez. Dylan és Veronica már korán nem voltak otthon, az előbbi dolgozni, utóbbi pedig egyetemre sietett. A tejeskávémat gyorsan megittam, majd gondosan bezárva az ajtót, a kocsihoz, a garázsba mentem. Az utat a háztól a munkahelyig, és a kórházig már megtanultam, hál Istennek jó memóriával áldott meg az Úr. 

Köszöntem a mellettem elhaladó embereknek, aztán Emily irodájába vezetett utam. 
-Minden rendben van a fellépéssel kapcsolatosan?-kérdeztem köszönés után 
-Nem-morogta, majd haját hátrasimította idegesen, az utóbbi időben nagyon sok terhet magára aggatott szegény asszony 
-Esetleg valamiben tudok segíteni?-kezdtem kedvesen, remélve, hogy a háttérből is majd tudok irányítást adni 
-Megköszönném, ha velem jönnél a helyszínre-erre gyors sebességgel kaptam fel fejem-Több biztonsági őr kell, oda kell mennünk-pattant fel, majd kabátját magára vette, mivel az idők alatt december lett
 Ellenkezni sem tudtam olyan gyorsan történt minden, egyik percben még ott állok az irodájában, fél óra múlva pedig már a MSG csarnokban vagyok. 
Imádkoztam, hogy ne találkozzak egyik fiúval sem. 
Emily elment intézkedni, engem meg megkért, hogy nézzem meg minden rendben van-e a székekkel, és a színpaddal. Pont ezt akartam elkerülni. 
Megfordult a fejemben, hogy a kapucnit magamra húzom, de akkor még feltűnőbb lettem volna. 
A cégnél dolgozó statisztákat irányítottam el, mikor Paul húzott el mellettem, egy pillanatra megdermedtem, de nem vett észre, láthatólag neki is öt fele volt a feje. 

Valaki bemondta a mikrofonba, hogy hangpróba, aztán elszabadult a pokol, nem csak a statiszták őrültek meg, hanem a bennem lévő idegek is. 
Meghallottam Liam, Zayn és Niall hangját, ám mielőtt a Harryét is hallhattam volna Emily keresésére siettem. 
Épp az egyik öltönyös emberrel beszélgetett, mikor odaléptem hozzájuk. 
A tudatára adtam, hogy az orvos vár rám, mondjuk igaz is volt. Megköszönte, hogy elkísértem, és segítettem, bár természetesnek vettem, hogy eligazítsam a munkatársaimat. 

A doktor úr kedvesen fogadott, és elnézte azt, hogy késtem öt percet. 
Felfeküdtem az ágyra, majd pólómat felhúzta, hogy megnézze ultrahanggal a picit. 
-Először a szívverését fogjuk megnézni-mosolygott 
Valamit a fülébe helyezett, olyan volt mint a sztetoszkóp, aztán a másik végét hasamra rakta. Talán egy perc telhetett el, mikor arca elkomorult. 
-Valami baj van Doktor úr?-kérdeztem, és fejem máris elkezdett lüktetni 
Ő csak morgott egyet, majd felpattant a helyéről valami másik műszer után kutatva. Egy modernebb eszközt tartott a kezeiben, amit a gépre kötött, majd a hasamra nyomott. Arca újból elkomorodott. Reménykedtem benne, hogy nincs semmi baj.
-Sajnálom Hanna, de nem észlelhető szívverés! A mai nap bent kell maradnia,  mert el kell távolítani...-az orvos nem tudta folytatni, mert elkezdtem bömbölni, rosszabb voltam mint egy öt éves kisgyerek, aki nem kapta meg a játékát-Nyugodjon meg kérem! Ön még nagyon fiatal, sok gyermeke lehet még-tette vállamra a kezem
Én voltam a hibás, ha nem idegeskedek annyit, ha nem terhelem túl magam, akkor mindez nem történik meg. Annyira akartam azt a babát, lehet hogy az elején még nem, de már minden este azon gondolkoztam milyen lesz majd ha a kezemben tarthatom. Elképzeltem, hogy Ő lesz a világon a legszebb kislány. Bár a nemét még nem tudtam, valahogy mindig lányt gondoltam. Egy barna, göndör hajú, zöld szemű kislányt. Aki az apukájára hasonlít. Meséltem volna neki, el akartam neki mesélni az egész történetemet, hogy miért nem ismerheti az apukáját. 

A műtétet elhalasztották másnap reggelére, addig pedig egy picike szobát kaptam. Haza szerettem volna menni, de nem engedtek, azt mondták ilyen állapotban felelősségük, hogy bent tartsanak.
Az otthoni telefonra hagytam egy hangpostát, hogy ha valaki hazaér hozzon majd be nekem ruhát. 
Féltem. Nem akartam egyedül lenni a szobában. A leggonoszabb ellenségemnek se kívánnám azt a lelki fájdalmat, amit átéltem. Túl beleéltem magam az egészbe. Szerettem volna anya lenni! Lehet hülyeség ilyen fiatalon, de mikor már beletörődtem a dologba, olyan nehéz elengedni. 
Mindenki azzal jött, hogy még szülhetek akár tíz gyereket is. De az nem olyan, én a hasamban lévő csöppségért akár az életemet is adtam volna, talán azért mert Harry volt az apa, vagy nem is tudom. 

Nyolc óra is elmúlt, mikor felmertem hívni anyát, és elmondtam neki az egészet, mondjuk nem hiszem hogy sokat értett belőle a sírásom, a szipogásom, és a kitöréseim miatt, de amit befejeztem első mondata az volt, hogy összeszedi apát, és ide repülnek. 
Nem vetett meg, nem haragudott. Tudom, hogy irigylésre méltó az ilyen szülő, és én nagyon hálás voltam nekik. 


                                           Külső szemszög

Camila amint letette a telefont, Milla számát hívta. Nagyon aggódott lánya miatt, nem akarta, hogy egyedül legyen. Kezében a telefonnal szaladt a harmadik emeleten lévő férje után. Hanna barátnőjét nem tudta elérni, de Robint megtalálta és azonnal elhadarta neki hogy mi a helyzet. A férfi az internet segítségével lefoglalta az öt órával később induló járatot. Legnagyobb sajnálatukra nem volt hamarabb gép, Camila kiborult, Robin pedig próbálta nyugtatni, ám Ő is ugyanolyan ideges volt lánya állapota miatt. 

A gép felszállása előtt Camila még megpróbálkozott a hívással, ám csak a hangposta kapcsolt be. Már mindegy alapon hagyott rajta egy üzenetet, hogy amint lehallgassa menjen be Hannahoz. 
Milla telefonja lemerült miközben a fiúk fellépését nézte, és szurkolt nekik, hogy minden rendben menjen. 
Tényleg minden rendben ment, és az azt követő afterparty is jól sikerült, Louis és Niall pedig eléggé becsiccsentett, a többiek viszonylag józanok maradtak. Harry Taylorral foglalkozott, jól érezték magukat...viszonylag. 

Hajnal hat óra mikor a csapat visszatér a szállodába. Milla felteszi töltőre a telefonját, ami perceken belül be is kapcsol. 
Sok hívás és üzenet érkezett, ám az egyiken megakad a szeme, és azonnal lehallgassa. 

Sziasztok Lányok! 

Sokan hazaértetek már az első iskolai napról, én is de gondolom ezt leszűrtétek :D Na mindegy, most egy kicsit untatni foglak titeket.... :P 

Szóval az iskola nem tűnik nagyon nehéznek(azt eltekintve, hogy év közepén szintvizsgát kell tenni, de az lényegtelen), viszont tök fura, hogy már nem az utca másik felére járok(igen, elég közel volt az általános), hanem a város másik végébe. Az osztályfőnök kedves, és lelkes, az osztályba pedig elég furcsa, vagy nem is furcsa, hanem sokoldalú lányok járnak. (NO BOYS, csak csajok vagyunk:S :D ) Mivel ugye az első benyomás fontos, megpróbáltam normális fejet vágni, ám ez a hatodik együtt töltött óra után nehezen sikerült. Ma még csak ilyen megbeszélések voltak, egy szaktanárral végig, egy teremben(mi a negyediken...).

Megkaptuk az órarendet, és ezt a bejegyzést ezért is írom, mármint nem azért, hogy az órarendről beszéljek, hanem; pénteken(!) például fél négy után fogok hazaérni...értitekkk, péntekennn, de ez azért, mert nem lesz első négy óra. Persze mikor hazaérek hamarabb nekiülök részt írni a blogba, öm most, vagyis majd 6.-án elkezdek egy másik történetet, így a részek lehet hogy később fognak érkezni, de megpróbálok mindig sietni velük, remélem ez sikerülni fog. 

Úgy fogom fel ezeket a dolgokat, hogy valakinek még rosszabb az órarendje, még később ér haza. Na nem is húzom tovább az időtöket, még egyszer; amint sikerül egy elfogadható fejezetet írnom, itt vagyok:)!!

A gólya sorstársaimnak kitartást, és őszintén remélem, hogy beilleszkedtek majd... aki meg nem gólya...annak is sok szerencsét, meg minden jót ^^ :)

xx Patrícia