II.Season-Chapter Twenty-first~ OMG.Perhaps it would be true?

Sziasztooookkkk! :))
Úr Isten, most néztem, hogy mióta nem írtam bejegyzést :O  rájöttem, szörnyű vagyok...
Arra is rájöttem, hogy ma van aug. 20. ami két dolgot is jelent. Hogy piros betűs ünnep, tűzijáték meg minden(bár a mi városunkban nem lesz..sok az adósság :D). És hogy már tényleg csak pár nap van hátra az iskola kezdetéig. 
A bloggal kapcsolatosan; bár vagy ezerszer abbahagytam volna ötlethiány/nézettséghiány miatt, nem tettem! Itt vagyok, és még jó pár résszel foglak titeket boldogítani, de azért már észrevehető a tartalmában, hogy közelít a végéhez. 
Egyik régebbi kommentelő valami olyasmit írt, hogy reméli nem fogom elrontani a blogot, és nem lesz sablonos a vége. Lehet ha most elolvassátok ezt a részt, annak fog látszani, de biztosítalak Titeket: lesz még benne csavar. Harag, veszekedés, barátság, aztán szerelem...sok minden. 
Arra szeretnélek kérni benneteket, akinek van We Heart It-en profilja az kövessen be. Visszakövetek mindenkit :)) ♥
Jó Olvasást ☺ !
We Heart It oldalam :) (katt a linkre:)
xx Patrícia 










A kórház egyik folyosóján ülve tördeltem ujjaimat.
Hogy mit is kerestem ott?
...Szóval az elejéről mindent. 
Dylan szépen berendezkedett a szobájába, tényleg minden rendben volt. Aztán felvetette azt az ötletet, miszerint Ő szeretne nekem főzni valami vacsorát, mert fontosnak tartsa, hogy barátság alakuljon köztünk, a közös lakás miatt. Mondta, hogy valami mexikóit főz, mert azt jól tud. Még pár évvel ezelőtt tanulta el a Mamájától az egyik nyaralás során.
Minden hozzávaló megvolt az ételhez, már csak el kellett készíteni. Szívesen segítettem volna, de inkább ráhagytam a fiúra, nem akartam ügyetlenkedni.
Egy furcsa paradicsomos szószt kellett kikeverni, majd összefőzni. Én csak pár percre mentem vissza a szobámba, és mikor kiértem, megcsapta az orrom az a szag. Dylan illatnak nevezte, viszont nem bírtam sokáig, azonnal hányingerem lett és szaladhattam is a mosdóba. A srác utánam szaladt, de én becsaptam az ajtót. Kijött belőlem minden, a reggeli, az ebéd...minden. 
Pár perc múlva már fogat mosva tértem vissza, ám a nappalinál megálltam, és leültem a fotelbe. 
-Ez mi volt?-jött oda hozzám Dylan 
-Láttad, vagyis hallottad-húztam el szám-Amúgy bocsáss meg, de undorító szaga van annak-mutattam a konyha felé undorodva
-Illata! Nem hiszem el, hogy te ezt undorítónak nevezted! Aki eddig megkóstolta, mind a tíz ujját megnyalta-mondta 
-Mindegy, sajnálom, én inkább visszamegyek a szobámba. Majd máskor bepótoljuk-álltam fel, és a szobám felé igyekeztem, de Dylan utánam szólt 
-Nem vagy beteg? Az emberek nem szokták magukat elhányni ha valami "büdöset" éreznek-vonta fel szemöldökét 
-Nem, nem hiszem-ráztam meg fejem 
-Jobb lenne, ha elmennél orvoshoz-sietett vissza a konyhába, hogy megkavarja a szószt 
-Jól vagyok. Most már-kiáltottam utána 
Akkor még semmit nem sejtettem az egészből. 
Másnap reggel szintén émelyegve keltem fel, a mosódban kezdtem a napot,  a reggelinél  pedig már egy falat sem ment le a torkomon. 
Lakótársam csak fejét ingatva nézte szenvedésem. 
Aztán egy olyan mondatot mondott, ami megváltoztatta az életem, vagyis nem az a mondat, hanem az utána elkövetkező gondolkozás. Bogarat ültetett a fülembe.
-Figyelmedbe ajánlom, hogy látogass meg a nőgyógyászt-mondta monoton hangon, kávétöltés közben
Először nem esett le mire értette, végül rájöttem. Az emberek tényleg nem csinálják ezt normális állapotban. Csak ha...csak ha terhesek. 
-Nem, az nem lehet-kezdtem el szabadkozni, pedig szemeim előtt leperegtek az az este képeim, amikor Harryvel együtt voltunk 
-Te tudod-vonta meg vállát, majd elmosogatta a bögréjét 


Idegesen besiettem a szobámba, majd az ágyon feküdve a plafont kezdtem el bámulni. Egy baba Harrytől. A gondolataim csak e körül forogtak. Mivel ugye semmi nem volt biztos, ezért lenyugtattam magam, és eltereltem a agyamat más felé. Az nap az egész házat kitakarítottam, bár nem volt kosz, mégis valamivel le kellett kötnöm magam. Dylan elment dolgozni én pedig újra egyedül maradtam. 

Két hét múlva sem javult az állapotom. A kor reggel rosszullétek már szinte mindennapos dologgá váltak nálam. Sok étel a wc-ben végezte, volt olyan nap, hogy alig bírtam enni, de másnap meg már különféle dolgokat kívántam. 
Dylan minden nap eszembe juttatta, és elmondta, hogy az egyik ismerőse nő orvos, és felhívja, ha akarom. Ám én csak toltam, és halasztottam a dolgot. 
Millaval és a szüleimmel sem beszéltem sokat. A barátnőm állandóan a fiúkkal volt, stúdióztak, interjúkat adtak, stb. A szüleim a téli divatkollekcióval, és a közelgő téli divathéttel voltak elfoglalva. A srácokról csak minimális információim voltak, tudtam, hogy Danielle és Liam szétmentek, Louis és Eleanor jól megvannak, Niall és Annabell nem jött össze, Harry pedig...Harry túltett rajtam a látható képekből ítélve. Azt nem tudtam, hogy mi van az álca mögött, de nem is akartam tudni. Én szerettem volna, ha túllép rajtam, ez megtörtént, vagyis reméltem. November elejét írtuk, mikor már besokalltam. Az összes létező gondolatom a hasamra irányult, mármint a benne létező, vagy nem létező gyerekre. Össze voltam zavarodva, nem tudtam semmit. Egyszer utánakerestem az embrió fejlődésének a neten, de aztán dühömben kinyomtam a gépet, mert megláttam egy aranyos kis csecsemőt. Nem arra a babára voltam dühös, hanem hogy ha megszületne az enyém, milyen élete lenne. Nem lenne apukája, mert ugye nem állíthatnék oda Harryhez, hogy "oh szia, terhes vagyok, és te vagy az apa". 
Egyik reggel minden erőmet összeszedve odaléptem Dylanhez, és megkértem, hogy intézze el nekem az orvost. Már nem volt visszaút. 
-Rendben. Azt mondta, hogy holnap fél tízre legyél ott-közölte, miután lerakta a telefont
-Köszönöm-biccentettem, majd levetettem magam a kanapéra, aztán hirtelen a fejemhez kaptam 
Eszembe jutott, hogy aznapra voltam hivatalos egy állásinterjúra. Vagyis már biztos hogy benne voltam, csak megbeszélni kellett a dolgokat. 
Apa egyik gimnazista osztálytársa, valami  Vincent Steffan  egy nagy rendezvényszervező cég tulajdonosa. A feleségével, Emily Steffan-el vezetik NYC második legjelentősebb ilyen cégét. 
Gyorsan a fürdőbe rohantam, letusoltam, majd magamra kaptam valami csinosat, de melegebbet, mivel már novembert írtunk, az idő pedig kezdett hűvösödni. 
-Én elmentem-köszöntem el Dlyantől, aki vigyorogva nézte ahogyan a táskámba dobálom bele a fontos dolgokat 
Mivel késében voltam, a GPS-t felraktam a kocsiba, és beírtam a pontos címet, hogy odataláljak. 

Mikor megérkeztem kerestem egy szabad parkolóhelyet, aztán a recepcióra siettem. A hatalmas épületen ott virított a Steffan Group név, amiből rájöhetett az ember, hogy ez a cég neve. Egy kissé flegma stílusú középkorú hölgy igazított el, merre kell mennem. 
Sok ember rohangált fel alá az, egyik emeletről a másikra, egyik ajtóból ki, majd másikba be. Zűrzavarnak tűnt, de mégis rendben volt minden.
A harmadik emeleten helyezkedett el az igazgatói iroda, ahova két kopogás után bejutottam. 
-Jó napot-köszöntem az elit kinézetű, egy hatalmas asztal mögött ülő nőnek, a  névtábláról leolvasva rájöttem, Ő Emily Steffan
Gyorsan körbepillantottam, és szemügyre vettem a helységet, az iroda nagy, és szürke falai domináltak a bútorokkal. Szinte mindenen ott szerepelt a Steffan Group jelző, a kezében tartott tollon, a papírhalmazok jobb sarkába nyomtatva, a kanapé kárpitjába varrva...-Te vagy Hanna?-tolta fel orrára csúszott szemüvegét 
-Igen, Hanna Drak-bólintottam zavartan 
-Gyere beljebb-bökött egy székre, ami az íróasztal előtt helyezkedett el- Sokat nőttél amióta nem láttalak-mért végig hosszan, mire én kérdően néztem rá
-Vagy két éves lehettél-legyintett
-Jaj értem-mosolyodtam el, amúgy fogalmam sem volt, hogy én már találkoztam vele, még ha két éves is lehettem, a mindegy 
-Rendben, akkor térjünk a lényegre. Robin említette, hogy nemrégen költöztél ki ide. Az én fiam most ment Londonba-nevetett fel, én viszont nem értettem mi ezen a nevetséges, inkább csak bólogattam, és mosolyogtam 
-Épp megüresedett egy hely, oda veszünk majd fel téged. Sok-sok New York-i fellépéseket, rendezvényeket, jótékonysági esteket, nagyobb esküvőket, hírességek buliját, és minden ezzel kapcsolatos dolgot mi intézünk. Mielőtt kikerül valami a cég alól, azt Nekem, vagy a férjemnek, Vincent-nek-aki most nincs bent, de majd megismerheted-látnia kell. Itt nincs olyan, hogy lehetetlen, mi mindent el tudunk intézni, és ezt a dolgozóktól is elvárjuk.-hadarta 
És csak beszélt, és beszélt, és beszélt. 
Az idő alatt, amit bent töltöttem nála, vagy tizenötször keresték meg. Egyik dolgozó bejött, másik kiment.
Nagyon meglepődtem, mikor közölte, hogy megmutatja az irodámat. Elképedtem, soha nem gondoltam, hogy egy ilyen cégnél fogok dolgozni. 
Amúgy Mrs. Steffan kedves...a maga módján, a férjével nem találkoztam aznap, de volt róla egy megalkotott véleményem. Azt eltekintve, hogy az egoizmus sütött mindenhonnan az épületben(díjszekrények, Steffan Group felíratok...) minden olyan hangulatos, és békés volt. 
Az irodám(!) nem volt túl nagy, de túl kicsi sem, pont a megfelelő. Az ajtóval szemben volt egy asztal, amin egy számítógép, egy nyomtató és egy vezetékes telefon helyezkedett el. Az asztal mellett egy nagy fax, másik oldalán egy kuka, előtte pedig két szék. Jobb oldalt egy kanapé, bal oldat pedig egy szekrény. Elég világos volt a szoba, mert a szemközti oldal az ajtóval tiszta üveg volt. 
-Ez lenne az, az előző lány, aki itt volt átment egy másik céghez-mondta 
-Csodás-néztem körül újra 
-Örülök hogy ennyire tetszik. Mikor tudnál kezdeni?-kérdezte
-Holnapután? Addig beszereznék pár dolgot-motyogtam 
Nem akartam rögtön azzal kezdeni, hogy orvoshoz megyek.
-Rendben, addig kerítek neked egy asszisztenst-lépett ki az ajtónk, én meg utána 
-Köszönöm-mondtam
-Ne hálálkodj. Csak természetes, hogy segítünk a barátaink lányán! És amúgy is a szüleid említették, hogy milyen jó lett az érettségid. Nekünk mindig szükség van egy ügyes kézre, ha mindent megtanulsz, a feladatod már csak gyerekjáték lesz-veregette meg vállam, mire én csak bólogattam 
Fél három volt, mire hazaértem, anyát pedig azonnal hívtam. Lelkemre kötötte, hogyha végeztem, nem érdekes mennyi az idő, telefonáljak. Körülbelül húsz percig beszéltünk, vagyis Ő kihangosította a készüléket, így apa is vonalban volt, nekem meg el kellett mesélnem tövéről a hegyére, mindent. Félre néztem, csak egy pillanat volt, a hűtőre egy " Holnap 9.30!!!" felírat volt ragasztva, Dylan volt, Ő mindig ezt csinálja, hogy ne felejtsen el dolgokat. Most engem is figyelmeztetett. A lábam elkezdett remegni, és szédültem az idegességtől. Vékony, sietős hangon, leráztam anyáékat. A "Sziasztok"-ot is alighogy kitudtam nyögni. 
Nyolc óra után,  lakótársam hazaért, addig a szobámban gubbasztottam és a plafont bámultam. 
-Szia-mentem ki üdvözölni
-Helló-köszönt-Hogy ment?-kérdezett rá a munkára 
-Jól! Minden rendben, holnapután kezdek-mondtam unott hangon, ezt észre is vette 
-Nem vagy nagyon feldobva-ült le az egyik székre, követve példámat
-Fogalmam sincs mit kezdek majd egy gyerekkel, ha terhes vagyok-temettem kezeim közé az arcom 
-Csak van apja...-húzta fel szemöldökét 
Bár már két hete lakott ott, ilyesfajta dolgokról még nem beszélgettünk Dylan-el.
-Persze-bólintottam-Csak zavaros ez az egész dolog...Ő Londonban lakik, és sokat van külföldön a munkája miatt. Mielőtt kijöttem ide...írtam neki egy levelet, hogy legyen vége annak az egész dolognak-húztam el szám
Igen, Dylan-nek még nem említettem, hogy a világhírű One Direction egyik énekesével, Harry Styles-el voltam kapcsolatban. A rajongók 'hál Istennek nem ismertek volt, persze mások dicsekednének az ilyennel, de én nem olyan vagyok, és az akkori helyzetem sem engedte meg azt...
-Tényleg zavaros. De szerintem mondd el neki, hogy terhes vagy, jobb ha tudja-bölcselkedett
-Még az sem biztos hogy az vagyok-néztem fel rá, reménykedve, hogy azt mondja, igazam van
-Hát...holnap kiderül-pattant fel, mert csörgött a telefonja

Az éjszakám ritka rosszul telt el, csak forgolódtam, és fél óránként felkeltem. 

Az rendelőbe is fél órával hamarabb érkeztem, nem mintha előbb behívnának, de nem bírtam otthon lenni.