Helyzetjelentés, avagy nagyon szégyellem magam..

Sziasztok! 

Nagyon szégyellem magam amiért ilyen soká sem résszel, hanem csak helyzetjelentéssel jelentkezek. Az van, hogy elég nehéz összeszednem a gondolataimat a zárórésszel kapcsolatosan, mert a legjobbat akarom kihozni belőle! 

Meg persze ott van az iskola, és az évközépi szintvizsga, és egyéb családi problémák is. Tudom állandóan csak szabadkoztam, és kifogásokat kerestem ha nem tudtam/tudom hozni a rész, de én már csak ilyen vagyok. Sokan ezért is utálnak...

Szóval még annyit, hogy ezek a rész feletti nyavalygásaim majd törlésre fognak kerülni idővel. 

További szép estés, én holnap korán kelek, és több órát kocsikázva fogok tölteni, ezért el is teszem magam:)

Jó éjt :)

II. Season Twenty-Fourth~Perhaps in the end?

Na hát sziasztok! (: 

Úgy néz ki ez az utolsó fejezet, mert az utolsó az már az Epilógus lesz. 

Hosszú volt az út, míg elértük ezt, na mindegy, a búcsúbeszéd féleséget majd az epilógus felé kapjátok meg :)) 

Remélem elnyeri a tetszéseteket, kicsit hosszú lett...

További szép napot ! :)

xx Patrícia

.

Pár hónap után az életem kezdett helyrejönni. A kapcsolatom a srácokkal, Millával, Eleanorral és Danielle-el véglegesen megszakadt. Bármennyire is Milla-t tartottam a legjobb barátnőmnek nem kerestük egymást. Tudom, hogy nekem kellett volna hívnom, vagy írnom, nem tettem meg. El akartam felejteni mindent, azt is hogy egyszerűen léteznek. Nehéz volt. Nagyon nehéz volt meghozni ezt a döntést. Harryvel-akinek, bevallom nagyon sokat köszönhetek-haraggal váltunk el egymástól. Utoljára akkor találkoztam vele, mikor dühösen kicsörtetett a kórházi szobából. Abban az időben nagyon magam alatt voltam, de Istennek hála ott volt velem Dylen és Veronica, akikkel szoros baráti kapcsolat alakult ki. Ők ketten pedig végül egymásra találtak. Szerintem senki nem gondolta volna, hogy a jóképű, menő pasi beleszeret a nem sokat beszélő, csúnyácska lányba. Az Ő történetük talán egy igazi tündérmese. Miután Dylan lerakta a pszichológusi diplomát a doktorin folytatta tovább, Veronicaból pedig gyermekorvos lett. A sok közül egy egyik hasonlóságuk az, hogy mindketten szeretnének segíteni az embereken. 

Milla és Zayn az internetből szerzett információk alapja szerint hamar eljegyezték egymást, ám az esküvőre még mindig nem került sor. Öt évvel később megszületett a kislányuk, aki képről is nézve csodálatos. Nagy, barna szem, és sötétbarna, szinte már fekete hajával teljes mértékben Zaynre hasonlít, viszont a mosolyát az édesanyjától örökölte.

Louis és Eleanor, a pár, akik annyira összeillenek, mind egy puzzle darab. Kiegészítik egymást. Az Ő kapcsolatuk sem szakad meg évek után sem. Egy biztos páros, akik imádják egymást, és évekkel később már két Tomlinsonnal áldotta meg őket az Isten. 

Két kislány, akik örökölték édesanyjuk szépségét, viszont a videó felvételekből ítélve le sem tagadhatnak, hogy a híres Louis Tomlinson az édesapjuk. 

Liam és Danielle. Szerintem mondhatom, hogy egy világ harcolt a kapcsolatukért. A Payn fiúnak, és Dan-nak is voltak más kapcsolatai, ám végül mindig egymásra találtak. Veszekedések-veszekedések hátán, de le sem tagadhatnák, hogy szereti egymást, és a szívük állandóan egymás felé húz. Nekik még nem született gyermekük, Liam az egyik interjú kapcsán az vallotta, hogy bár szeretne gyermekeket, míg nem biztosak a kapcsolatukban, addig nem vágnak bele a dologba, hisz a születendő baba sínylené meg a dolgokat. A médiában tényleg úgy jelentek meg, mint a : " Minden hónapban összevesző pár", aztán bővebben kifejtették, hogy belső infók szerint egyik hónapban összevesznek, a másikban kibékülnek. 

És következzék Niall drága. Őt is, mint minden hírességet összehozták sok-sok lánnyal. 

Végül megtalálta a teljesen hozzá passzoló barátnőt, egy Ír lány oldalán. Kapcsolatuk nehezen indult, és csak pár hónapot jósoltak az újságok, de kiderült, ha két ember igazán szereti egymást, semmilyen külső hatás nem ingatja meg a kettőjük közt lévő kapcsolatot. 

És jön a banda ötödik tagja, aki eddig kimaradt. Szerintem tudjátok kire gondolok. 

Fentebb már említettem, hogy Harry és az Én kapcsolatom teljesen lezárult, mikor kiment azon a bizonyos ajtón. 

Soha nem keresett, hogy esetleg megbeszéljük a dolgokat, és én sem zaklattam őt. Egy így volt rendjében. A rólunk szóló cikkek elmaradtak, a média és a rajongók elfelejtettek, ami igazán jó. Sosem szerettem, hogy azért ismeretek egyesek, mert Harry barátnője voltam. 

A göndör hajú, szép mosolyú fiú "ügyei" évek után is csak a szokásosak voltak. 

Egy újságból úgy értesültem, hogy megvoltak neki azok a híres lányok, akikkel egyidős, telő öregebb, vagy tőle fiatalabb pár évvel. Taylor Swift, Cara Delevingne, Rita Ora, Caggie Dunlop, és még sok más énekessel, esetleg modellel. 

Bár tudtam, hogy ezek fele hazugság, és a média sok hülyeséget összehord, de mégis egy fiatal srácról van szó, aki ki akar próbálni mindent, és mindenkit. 

Harry még mindig keresi a boldogságot, ám sokak szerint ezt nem fogja megtalálni, mert Ő mindig balszerencsés. Hát kitudja, talán egyszer majd megtalálja azt a párt, aki szereti, aki nem hagyja ott, aki elmond mindent neki, és akitől lesznek gyerekei. 

Utoljára hagytam magam. 

Az évek alatt két kapcsolatom volt, egy komoly, és egy pár hónapos, de a egyik férfi mellett sem találtam meg a szerelmet s a boldogságot. 

Éveket töltöttem a Steffan Group cégnél, pontosabban hat évet, aztán jött egy törés. Egy orvosi vizsgálat során kiderült, hogy soha nem szülhetek. Újból összetörtem, és semmi életkedvem nem volt. Mindig is akartam saját gyerekeket, de kiderült, ez sosem valósulhat meg. Méhnyakrákot diagnosztizáltak nálam, a betegségből hamar kigyógyultam, ezt köszönhetem az orvosoknak, akik profi munkát végeztek, de a lelkemben örökre otthagyta a nyomát. A szüleim akik végig mellettem álltak úgy gondolták jót tenne nekem az Angol levegő, ezért visszaköltöztem. Először csak pár hónapra gondoltam, de ott ragadtam. Számos orvosnál jártam, de egyik sem tudott segíteni, még egy nap Anya leült mellém az ágyra, és a kezembe adta a laptopját. Egy olyan honlap volt megnyitva, ami arról szólt, hogy akinek nem lehet gyerek az egyetlen megoldás az adoptálás. 

 Négy évig gondolkoztam ezen az egészen, ezt felszínesen értve, mert mellette mást is csináltam. 

A szüleim cégénél dolgoztam, papírmunkákat végeztem, aztán egyszer csak rájöttem, hogy kezdek öregedni. 28 évesen sok embernek van már gyereke. 

Az életem egyik pillanatról a másikra csodás lett. 

A megtakarított pénzemből vettem London egyik szép negyedében egy takaros házat, és felkerestem egy árvaházat.  

Az első pillanat, mikor meglátod, és egyszerűen beleszeretsz, tudod, hogy Őt akarod felnevelni. Egy árvaházban dolgozó idős hölgy karjaiban pillantottam meg a két hetes Hope-ot. A vér szerinti szülei otthagyták a kórházban, csak úgy. Sosem tudtam elképzelni, hogy tud valaki ilyet tenni. A szőke hajú, kék szemű szépség volt az én reményem. 

Teljes értékű anyának éreztem magam, és úgy szerettem, mintha én szültem volna meg, mintha én lennék az édesanyja. 

Egy kisbabával azt hiszi az ember nincs igazán sok gond, hisz eszik, alszik, és kakil, de azért mégis nagy a felelősség. Emlékszem valamelyik éjjel Hope csak sírt, és sírt, én meg nem tudtam mi a baja, ezért tárcsáztam anyát. 

A szüleim mindenben támogattak, és segítette, elfogadták Hope-ot unokájuknak, és imádják. 

Mikor azt hittem hogy Hope-al nehéz bánni, nagyot tévedtem. 

Egy évvel később újból meglátogattam az árvaházat, ahol szintén sok gyermek volt. A kert egyik sarkában, a padon egy fiú ült, fejére kapucni volt húzva, kezében egy füzet volt, és valamit írt. 

-Az a fiú...-böktem fejemmel felé, mire az a nevelő odanézett

-Pár napja került vissza, a nevelőszülei visszahozták, mert nem bírtak vele. A vér szerinti szülei beadták ide mikor három éves volt. Már három örökbefogadó szülők hozták vissza. Amúgy tizenöt éves a kölyök, és ha ajánlhatok magának valamit...ha nem bír a makacs emberekkel, akkor inkább válasszon mást, fogadni mernék, hogy pár hónap múlva visszahozná-mondta gúnyosan a nő

-Nem tudom mit képzel magáról, Ön azt hiszi mindent megengedhet?! Senki nem tudhatja mit érez az a fiú, és látom rajta, hogy csak szeretethiányos-álltam ki a srác mellett

-Tudja mit? Két napja kikészíti az itt dolgozókat. Jót fog tenni nekünk, ha örökbe fogadja-vigyorodott el, majd elment

Egyszerűen pofon vágtam volna azt a nőt. Nem értem az emberek hogy beszélhetnek így másokról. 

Odasétáltam a fiú mellé, aztán kedvesen megszólítottam. 

-Szia, leülhetek?-kérdeztem, de válasz helyett csak egy vállrándítást kaptam 

Éreztem, hogy nehéz lesz elkezdeni vele beszélgetni, mivel Ő meg sem szólalt, de belevágtam. 

-Engem Hanna-nak hívnak. Te is elmondod a neved?-fordultam felé, ám Ő még akkor sem pillantott fel a füzetéből, csak írt, de azt nem tudtam, hogy mit, mert szembe volt vele, a falnak dőlve, lábai felhúzva

-Mariano-morogta monoton hangon, de legalább szóra tudtam bírni 

-És hogy érzed magad?-húztam nagyobb mosolyra a számat, hisz már a nevét tudtam 

-Szarul. Meg amúgy is, mi maga, pszichológus?-hagyta abba az írást, és felnézett a füzetéből 

Fejéről lecsúszott a kapucni, így megpillanthattam fekete haját, és rikító zöld szemét. Talán minden nőnek egy olyan fiú mint Mariano, és egy olyan lány, mint Hope, az álma, vagyis én így gondoltam. 

-Nem, nem vagyok pszichológus-ráztam meg a fejem türelmesen 

-Akkor meg...?-húzta fel szemöldökét, várva arra, hogy megmondjam mit akarok 

-Szeretném ha hazajönnél velem-mondtam halkan, a szemébe nézve 

A srác megdermedt, szemöldöke visszacsúszott a helyére, és szemében szikrák égtek. 

-Figyelj, én nem szeretnék semmit sem erőltetni...csak...-dadogtam, és nem tudtam semmit sem mondani, elszomorodva álltam fel a helyemről

-Miért pont én?-kérdezte, mire visszafordultam hozzá, és leültem előző helyemre

Nagyot sóhajtottam, majd belekezdtem. 

-Mikor beléptem a kapum, és megláttalak, olyan furcsa érzés fogott el. Megláttalak, és tudtam, hogy én téged akarlak felnevelni. Az egyik nevelőnő nagyon rossz dolgokat mondott rólad, és szeretném, ha bebizonyítanád, hogy nem igazak-vallottam teljesen őszintén 

Pár nap múlva már megvoltak a papírok, és újból láthattam Marianot, de ekkor már együtt jöttünk ki az épületből, és ültünk be a kocsiba. 

-Mit szeretnél, egyenesen hazamenjünk, vagy elmenjünk enni, vagy vásárolni. Szeretsz focizni? Otthon nincsenek ilyen fiús dolgok, és gondolom szükséged lesz rá-hadartam izgatottan 

-Szeretek kosarazni, de nincs szükségem semmire-rázta meg a fejét

-Rendben-mondtam, majd beindítottam az autó motorját

A hazaút csendesen telt, reméltem hogy nem fordul vissza olyanná, amilyen volt az első találkozásunkkor. 

Mariano a csomagtartóból kikapta egyetlen táskáját, amiben a ruhái voltak, majd követett a házba. 

-Szép kéró-füttyentett, mikor beléptünk a nappaliba 

-Köszönöm-mosolyogtam rá-Megmutatom a szobád-mentem a lépcső felé, ami az emeletre vezetett 

-A lánya?-kérdezte, mikor elmentünk egy falra akasztott képkeret mellett, a képen én és Hope szerepeltünk, mikor az egyéves születésnapját ünnepeltük 

-Igen-bólintottam büszkén-Vele is az volt a helyzet, mint veled. Amint megláttam, tudtam, hogy fel akarom nevelni, és egy jó életet akarok neki

-A lányt is örökbe fogadta?-kérdezte 

-Hope a neve, és igen-motyogtam 

Mariano elég intelligens fiú, csak tudni kell vele bánni, amint látta, hogy nem szeretnék beszélni a betegségemről, elterelte a dolgot, és a férjemről kezdett el kérdezni. 

-Nem, nincs férjem-ráztam meg fejem nevetve 

-Áh értem-mondta

Időközben felértünk a neki kinevezett szobába, ami sima, barna színű volt. 

-Majd valamelyik nap elmegyünk és beszerzünk dolgokat, hogy ne nézzen ki ilyen sansznak-gondoltam itt a fiús kütyükre, dolgokra

-Rendben-mondta, miközben nézelődött, bizonyára próbálta szokni az új környezetet 

-Ha bármire szükséged lesz, lent leszek a konyhában. Főzök valamit, esetleg van valami kívánságod?-érdeklődtem, hisz szerettem volna a kedvébe tenni

-Nincs-hangozott a válasz--...Elszöktem mert minden nap vertek. Berúgtam és drogoztam mert úgy éreztem semmi értelme élnem. Lógtam az iskolából, mert kinéztek. Loptam, mert a cipőm lyukas volt. Ennyi a történet-mondta
Először nem értettem miért mondja ezeket, de aztán rájöttem.
-Köszönöm hogy elmondtad-simítottam meg vállát, aztán becsuktam magam mögött az ajtót

Amint leértem csöngettek, Anya volt az. Ő vigyázott Hope-ra, míg én elmentem Mariano-ért. Mivel meséltem neki a fiúról úgy döntött inkább csak később ismerkedik meg vele, nem szerette volna még jobban felkavarni az érzelmeit. 

Ahogy a hetek teltek egyre jobban kijöttem Marianoval, aki mára teljesen beilleszkedett az új környezetbe, és Hope-ot is nagyon szereti. 

Lett két gyermekem akikért az életemet adnám, és imádom Őket, talán szebb és boldogabb jövőt el sem tudok képzelni magamnak, minthogy felneveljem a lányomat, és a fiamat. 

Az idők alatt sok nehézséggel küzdöttem meg, de mindig megoldottam valahogy, mert ott voltak velem, számomra a legfontosabb emberek, Mariano-aki teljesen megbízott bennem, Hope-aki még nem igazán érzett semmit a dolgokból a kora miatt, de már egy apró puszi az arcomra is hatalmas löketet adott nekem, és a szüleim-akik mindig mellettem álltak, és nagyon nagy köszönet nekik, amiért unokájuknak fogadták Hope-ot, és Marianot, és bármi volt ott voltak mellettem. 

A Harry és az én kapcsolatom pedig egy befejezetlen történet...