Jó olvasást!
xx Patrícia ♥
 |
| . |
Egy fényes réten járok, ahol minden olyan csodálatos, nem is kell járni, egyszerűen csak lebegek. Nem fáj semmi. Megyek előre, mintha keresnék valamit, de nem tudom mi az. Egyszer csak megpillantok egy alakot aki háttal áll nekem, és teljesen feketében van, megrémülök, de amint megfordul rájövök, hogy Harry az. Kellemes mosolyától azonnal megnyugszok. Egyik kezét felém nyújtsa, én azonnal elfogadom, majd miután összekulcsoltuk ujjainkat elindulunk egyenesen.
Pár méter után Harry valamiért megáll, aztán észreveszem, hogy előttünk van egy nagy mélyedés, fogalmam sincs mekkora lehet, mert teljes sötétségbe borult az a rész. A fiú maga felé fordított, így én háttal voltam az egész sötétségnek. Vállamra helyezte mindkét kezét, majd vészesen közeledni kezdett ajaki az enyéimhez. Szemeimet behunyva vártam hogy ajkait enyémre helyezze ám mindez nem történt meg. Egy hatalmas lökést éreztem, és tudtam, hogy Harry volt az. Becsapott engem, és lelökött a mélybe! A sötétség perceken belül ellepett...
Hangosan zihálva keltem fel, egy szobában voltam, a kórházi szobában, és tudtam már a műtét véget ért. Bármennyire is akartam sírni, nem ment, a műtét előtti órákban annyit sírtam, hogy szerintem kiszáradt a könnycsatornám. Az ágy mellett egy ápolónő épp az infúziót igazgatta, majd amint meglátta, hogy felébredtem, rám mosolygott.
-Azonnal szólok a doktornak-mondta, aztán el is tűnt a szobából
Nem tudtam hány óra lehet, azt sem, hogy a szüleim már ott vannak-e a váróteremben. Össze voltam zavarodva.
A magas, szikár testű, ősz hajú orvos lépett be az ajtón.
Köszönés utam, mire én csak biccentettem, elkezdett beszélni.
-A műtét komplikáció nélkül sikerült. Amennyiben minden rendben van még a ma este folyamán hazamehet. A többit majd a nővérke elmondja-mondta, aztán valami olyat motyogott orra alá, hogy beküldi a szüleimet
Anya és apa olyan erősen szorított, amennyire csak tudtak, ám nem bántam.
-Sajnálom, hogy így kell találkoznunk-sütöttem le szemem szégyenkezve
-Jaj Kicsim, annyira aggódtam érted-fogta meg anya egyik kezem
Nagyon hálás voltam nekik, hogy ott voltak velem, a legrosszabb pillanataimkor is. Csak azért utaztak majdnem fél napot hogy az én nyavalygásomat, sírásomat hallgassák, miközben millió fontos dolgok lenne. Igazán jól esett a törődésük, főleg olyan szétesetten.
Volt egy időszak az életemben, mikor úgy éreztem egyedül vagyok, és a szüleim nem törődnek velem. Még mikor Doverben laktunk nagyon sokat voltam otthon, egyedül a nagy házban. Borzasztóan kitaszítottnak éreztem magam olykor. És mivel a mi családunk mindig is különálló volt a többi rokontól, sosem tartottunk hétvégén közös ebédeket, vagy csak ilyen összejöveteleket, ahol jól érezheti magát az ember. Mindig is úgy gondoltam, hogy apa tehet az egészről, azért amiért még mikor kicsi voltam két évre lecsukták börtönbe. Az igazat megvallva soha, senkinek nem beszéltem arról a két évről, hisz egy részt azért mert még csak öt éves voltam, másrészt pedig azért mert szégyelltem. Mára ez már megváltozott, hisz tudtam hogy hamisak voltak a vádak, az én apám semmit sem követett el!
Mi mindig hárman voltunk, hárman mentünk el nyaralni, hárman töltöttük az ünnepeket.
Aztán teljesen felborult minden, mikor Londonba költöztünk. Váltig állíthatom, hogy sokkal, de sokkal jobb lett a kapcsolatom velük. Ahogy anya mesélte, megpróbáltunk a legtöbb időt együtt tölteni, mármint Ők keményen dolgoztak, én pedig elfogadtam a helyzetet, és amúgy is ott volt Harry, akivel eltölthettem az időt.
Kiskoromban, vagyis olyan tizenéves lehettem, mikor úgy képzeltem el az életem, hogy Doverban fogok lakni, lesz két szép gyermekem, és lesz egy átlagos, szerető férjem. De amint a fővárosba mentünk megváltozott minden.
-Anya, apa, látom rajtatok, hogy fáradtak vagytok, kérlek menjetek a lakásomba-néztem rájuk halványan elmosolyodva, és ügyelve arra, hogy igazinak tűnjön
-Nem szeretnénk itt hagyni-mondta anya
-De tényleg, megleszek!
-Rendben, de nem hozzád megyünk, kiveszünk egy szállodai szobát, lepakoljuk a csomagjainkat, és jövünk is vissza-állt fel a székről
Nem reagáltam rá semmit, ezért el is mentek. A fehér falon kifogtam egy pontot, és azt bámultam. Fejemben újra csak a kérdések cikáztak! Miért velem történik ez? Miért nem volt szívhangja a picinek? És még számos dologra nem volt válaszom, aztán rájöttem. Minden az ÉN, csak is az én hibám, ha nem hagyom ott Harryt aznap reggel, akkor együtt nevelhetnénk fel a babát, vagy ha nem idegeskedek annyit, ha jobban figyelek a táplálkozásra...
Bevallani is nehéz volt magamnak, de sokat járt az agyam olyan dolgokon, mint például milyen lesz Vele újra találkozni?!
Vajon milyen ruhát fog viselni, lesz rajta sapka, ami kimondhatatlanul édesen áll neki? Mosolyogni fog, vagy mérges lesz rám?
Ezek mindaddig megválaszolatlan kérdések voltak, még az ajtó ki nem nyílt. Lábán viselő cipőjéből már rögtön rájöttem, hogy Ő az. Fejem végig lehajtva volt, nem néztem a szemébe, nem mertem. Fogalmam sem volt ki mondhatta el neki, hogy itt vagyok. A szüleim, vagy esetleg...Milla? De Milla honnan tudta volna meg?
-Jó újra látni Hanna-a szavakat úgy ejtette ki, hogy úsztak a gúnyban
Becsukta maga után az ajtót, majd leült az ágy mellett lévő székre, amit anya húzott oda, csak akkor pillantottam fel.
Zöld íriszeiben elvesztem, csak bámultuk egymást, láttam rajta, hogy dühös, olyan dühös, hogy pillanatokon belül kitörhet.
-Na, mi az nem tudsz megszólalni, esetleg mást vártál? Vagy nem számítottál rám?-hangját felemelte
-Harry kérlek...-suttogtam halkan, és próbáltam tartani magam, nehogy megint rám törjön a sírás
-Most komolyan Hanna, mikor akartad elmondani, hogy állapotos vagy Tőlem? Hmm? Vagy soha, úgy gondoltad de jó dolog lesz eltitkolni a hülye elől, okozzunk neki még nagyobb csalódást?! Úgy is abban nagyon jó vagy! Csak csalódást tudsz okozni mindenkinek. Én bolond, annyira szerettelek, hogy még az amnéziád után is megtettem mindent, hogy emlékezz, és az a köszönet, hogy egyik reggel, mikor felkelek, már nem vagy ott.-mérgében járkált a szobában
-Sajnálom-nyögtem ki, és letöröltem arcomról egy könnycseppet
-Dehogy sajnálod te! Ha annyira sajnálnád nem titkolóztál volna! Elmondtad volna, hogy terhes vagy, és együtt megoldottuk volna, de már abban sem vagyok biztos, hogy igaz amit Milla mondott, hogy nem volt szívhang. Szerintem te alakítottad így, átvágsz mindenkit, csak azért, mert elvetetted-nagyon fájtak a szavak, amiket hozzám vágott
-Ne mondj ilyeneket kérlek-néztem rá könyörögve, és még jobban sírva
-Miért? Talán bántja a pici lelked? Akkor nem bántotta, mikor csak egy levelet hagytál magad után. Szerinted hogy éreztem? Te biztos jót röhögtél a markodba, hogy megszabadultál Tőlem. Erre ment ki az egész! Tuti, hogy a baleseted előtt sem szerettél, hírnevet akartál? Miért engem választottál ki, komolyan kérdezem, miért játszottál velem, mikor én szerettelek?
Nem tudom mi vezérelt, de nagyon elegem lett belőle, olyan dolgokat vágott a fejemhez, amik nem voltak igazak.
-Takarodj ki a szobából Harry!-sziszegtem összeszorított fogakkal
-Szánalmas vagy! Hanna-rázta meg fejét nevetve, aztán pont hogy kinyitotta volna az ajtót, az kitárult előtte
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése