Résszel jelentkezem, mint látjátok. Amúgy hamarabb akartam hozni, csak kedden itt volt a barátnőm, este meg csajos estét tartottunk, és hát szerdán mikor hazaértem nagyon KO. voltam(az este után másfél óra sétálás nagyon jól esett) aludtam egész nap. Csütörtökön beiratkozni voltam az iskolába *.*. Pénteken lusta voltam mindenhez, szombatom meg Anya szülinapja volt, és sütöttünk neki tesómmal, meg ilyenek. A lényeg az, hogy ma ideért a rész, kész lett, és fel tudom rakni.
Azért kértelek meg titeket, hogy írjatok, mert akartam indítani egy facebook csoportot, de csak ketten írtak, így nem hiszem, hogy van értelme..vagy nem tudom.. :S :C
További szép napot! (:
Jó olvasást xx
A három nap, amit kértem, hogy feldolgozzam az eseményeket nem sikerült betartanom. Egyszerűen a harmadik nap végén sem voltam felkészülve, hogy halljam az igazságot. Anyán és apán-akik minden nap többször is jártak be hozzám-meg persze az ápolók és orvosokon kívül mással nem találkoztam.
Anya hozott be nekem könyveket, így annak olvasásával elüthettem az időt.
Negyedik nap megint úgy keltem fel, hogy én még nem vagyok felkészülve arra, hogy halljam a történteket. A reggeli vizit előtt egy orvos jött be hozzám, elmesélte, hogy van egy lány, akinek nem találtak már szobát, mert túl sokan vannak az osztályon, és nem zavarna e, ha holnapig behoznának neki egy ágyat, és abban a szobába lenne, amelyikben én.
.jpg)
Belementem, hisz hiába volt egyszemélyes kórterem, elég nagy volt ahhoz, hogy két ágy elférjen benne.A doki távozása után két perc múlva egy "vadabb", vagy is inkább kihívóbb öltözködésű lány lépett be a szobába. Illedelmesen köszöntem neki, és az anyukájának is, aki még egyszer végigpuszilgatta lányát, ezt persze a csaj fintorogva fogadta.
Miután elment az anyukája táskáját-amiben gondolom ruha volt-ledobta az ágy mellé, majd felfeküdt az ágyra, és a telefonját kezdte el nyomogatni. Pár per után ezt abba hagyta, a csend igazából eléggé kínos volt, bár nem sokáig lehetett hallani a légy zümmögését.
-Amúgy Anastasia vagyok, de szólíts csak Ana-nak-mutatkozott be
-Én Hanna vagyok-fordultam felé
-Tudom-vágta rá
-Elnézést, hogy megkérdezem, de ismerjük egymást? Rövidtávú amnéziám van-motyogtam
-Ömm nem-rázta meg fejét zavartan
-De akkor miért mondtad, hogy tudod?-kérdeztem, mire elterelte a témát az életére
-Én két éve nem emlékszem az egész életemre. 15 voltam mikor az idősebb barátom, aki autóversenyeken vett részt. Az egyik futam előtt egy nappal elmentünk próbaköröket, vagy miket tenni, én is beültem hozzá. Ő meghalt, én pedig két éve emlékek nélkül vagyok. Néha azt gondoltam, hogy bárcsak én is meghaltam volna, mára pedig már örülök, hogy életben maradtam. Mikor felébredtem, nem tudtam ki vagyok, úgy éreztem, mintha a fejemben semmi dolog nem lenne. A legrosszabb igazából az volt, mikor anyuék elmesélték az egész életemet, na meg persze az is, hogy "idegenekkel" kellett élnem. Még ma is a sírógörcs kerülget, ha arra gondolok, amit anyu mesélt Will-ről, a barátomról. Már egész kicsi korunk óta ismertük egymást, szomszédok voltunk. Hiába volt az a három év korkülönbség nagyon megértettük egymást. Tizennégy éves voltam mikor összejöttünk, nem mi voltunk London álompárja, de nagyon szerettük egymást. Senki sem gondolta volna, hogy ez fog történni. Egyik nap még együtt vagyunk, másik nap már Ő meghal, én pedig elveszítem az emlékezetem. Szinte fizikai fájdalmat éreztem, tudni akartam mindent, az életem minden egyes kis részletét. Két hónap múlva lesz két éve, hogy mindez történt. Bár nem jött vissza az emlékezetem, de sikerült feldolgoznom a történteket, és a szüleimnek, a barátaimnak köszönhetően, hogy elmesélték az életem, mondhatni visszakaptam az emlékeimet-mesélte
-Én félek-nyögtem ki
-Mitől?-kérdezte
-Hogy valami olyat tettem amire nem lehetek büszke, hogy nem szeretnek az emberek-motyogtam
-Akár mit csináltál abban az időben, amire nem emlékszel, az is az életed része. Te döntöttél úgy, ahogy. És ne félj attól, hogy nem szeretnek az emberek, sőt, én biztos vagyok benne, hogy nem is gondolod mennyien szeretnek-nézett szemembe
-Tényleg nem találkozunk már? Úgy beszélsz, mintha ismernél-gondolkoztam el
-Nem-rázta fejét mosolyogva-Pontosan mennyi időre is nem emlékszel?-kérdezte
-Nyolc hónap-mondtam
-Áhh értem-mondta
-Szóval akkor azt mondod, hogy ha holnap anyáék bejönnek, akkor kérjem meg őket, hogy meséljenek?
-Igen. Ne félj az emlékeidtől, mert az is az életed része volt, és az is lesz-mondta határozottan
Tovább már nem tudtunk beszélgetni, mert egy orvos jött be, és elvitte magával Ana-t, mivel valami kontrollra jött.
Anyáék ma egész nap nem tudtak bejönni, mert valami fontos ügyféllel tárgyaltak,így volt időm azon gondolkozni, amit Ana mondott, hogy ne féljek az emlékeimtől, mert azok az életem részei. Az igazság az, hogy ideges voltam, nagyon ideges, de ha belegondoltam abba, hogy én ott rinyálok, mikor Ana meg minden emlékeit elvesztett az életéből, akkor legszívesebben felpofoztam volna magam.
Időnként felálltam a helyemről, és a szobában járkáltam fel-alá, de ezt csak addig tehettem, míg Ana-ebéd előtt- vissza nem jött a vizsgálatokról, mert rám parancsolt, hogy üljek le a seggemre, mert idegesíti őt a járkálásom.
Az ebéd aznap is valami trutyi volt, ezért mivel Ana úgy is ment le a büfébe megkértem, hogy nekem is hozzon valami normális kaját.
Harry Styles
A fiúk próbálták bennem tartani a lelket, kevesebb sikerrel. Mikor felkelt Hanna, azt éreztem, hogy ezentúl soha többé nem szeretném elengedni, aztán pedig amikor tudatosult bennem, hogy nem emlékszik rám, mintha a szívem darabokra hullott volna. És igen, egy fiúnak is össze lehet törni a szívét..
Az orvos, akit hívtam kiakart küldeni, viszont én nem szerettem volna otthagyni Hannat egy percre sem. Vele akartam lenni.
Tiltakozásom ellenére sem maradhattam a kórteremben, az ápoló kiráncigált onnan, majd leültetett az ajtó előtt lévő székre.
Nemsoká Hanna kiabálását hallottam meg, mire azonnal felpattantam, de a nővér az utamat állta, majd szólt két ott dolgozó embernek, akik megfogták a karom, majd egy irodába vittek. Hiába kiabáltam, nem engedtek el, akkor azt gondoltam, hogyha kijutok innen feljelentem őket, amiért nem engedtek oda a szerelmemhez.
A legeslegrosszabb talán mégis az volt, miután Hann szülei bejöttek, egy kis időt töltöttek vele, majd Camilla kijött a szobából, és orvos után rohangált, először azt hittem valami baj van, de aztán odajött hozzám, és mindent elmondott.
-Figyel Harry, nehéz lesz feldolgozni, amit most mondani fogok, de Hanna azt akarja, hogy átvigyék egy másik szobába. Megijesztetted Őt, de nyugodj meg, minden meg fog oldódni, és ez csak egy pillanatnyi állapot, pár napot kért, hogy feldolgozza az emlékei elvesztését-közölte
-De..-kezdtem el dadogni, de nem jött ki több szó a számon
-Minden rendbe fog jönni-rakta kezét a vállamra-Most mennem kell, majd beszélünk Harry. Nyugodj le, és maradj erős-ölelt meg, majd visszament a szobába
Liam odajött hozzám, majd behúzott a mosdóba, hogy megmosdassa az arcomat. Egyszerűen nem tudtam felfogni amit hallottam. Az idegességtől alig tudtam elmesélni Liamnek, Ő pedig miután meghallgatott lökte a szokásos dumát, hogy minden rendbe fog jönni, Hannanak akár mikor visszatérhetnek az emlékei, meg hogy csak pár napot kért, és a szokásos nyugtató beszéd.
A többieknek meggyötört arca volt, mikor visszatértünk hozzájuk.
-Elvitték, igaz?-kérdeztem, mire ők csak bólogattak
Leültem az egyik székre, majd fejem a kezembe temettem, pár perc múlva pedig egy nővérke jött, hogy menjek vissza a szobába. Minden ugyan úgy volt, mint ahogy pár órával ezelőtt, csak már Hanna nem volt ott. Semmilyen cuccát nem vitte el, még a nyakláncot sem, amit tőlem kapott, de hát miért is vitte volna el, hisz nem emlékszik rám.
A lányok-Eleanor, Danielle, Milla és Annabell-mind sírtak, a fiúk hiába vigasztalták őket, nem nyugodtak le.
-Légyszíves menjetek haza. Egyedül szeretnék lenni-kértem őket türelmesen, pedig majdnem felrobbantam
Pár perc után leesett nekik, hogy nem szórakozásból mondom, hogy menjenek haza, így feltápászkodtak a helyükről, majd elköszöntek tőlem. Liam még bent maradt egy kicsit, majd megkért rá, hogy ne csináljak semmi hülyeséget. Mégis milyen hülyeséget csinálhattam volna? Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg felvágjam az ereimet, vagy hogy megöljem magam. Hann-t meg nem tudom zaklatni, mivel olyan hülyén viselkedtem, hogy gondolom a kórház másik végébe kért magának egy másik szobát, mert egy agresszív állat voltam.
És ha belegondolunk, hogy milyenek az első emlékei rólam, hát akkor...
A napok folyamán azon is el kellett gondolkozom, hogy mi van, ha nem tér vissza az emlékezete.
Mert 50-50 százalék az esély arra, hogy visszatér, és arra is, hogy nem. Hiába meséli el neki a szülei, hogy mi volt köztünk, vagy hiába mesélek én is neki, semmi sem fog változni. Nem fogja azt az érzést érezni, amit szerelemnek hívnak. Fel kellett magam készíteni, hogy mi van, ha szakítunk, mondjuk erre sosem lehet teljesen felkészülni, mert baromi nehéz elengedni egy olyan személyt, akiért ölni tudnál, akit a világon a legjobban szeretsz.
Camilla és Robin a napok folyamán többször is voltak bent, meséltek Hanna állapotáról, és tartották bennem a lelket. Anya is elakart jönni Londonba, de mondtam neki, hogy felesleges, mert Hanna úgysem emlékszik rá, én meg megleszek valahogy.
Egy csütörtöki napon, mikor már öt napja volt, hogy nem láttam Hannat, és majd megőrültem, reggel tíz óra körül Robin rontott be a szobába.
Elmesélte, hogy Hann azzal várta őket mikor megérkeztek, hogy meséljék el, mi történt vele abban a nyolc hónapban. Azt is mondta, hogy készüljek fel, mert lehet megfog kérni, hogy én is menjek be hozzá, szóval miután bejött, én már tűkön ültem, és vártam, hogy hívjanak.
