II. Season-Chapter Twenty-One~Funky days

Sziasztoooooooook! :))

BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT LIAMMM! ˇˇ

Találtam egy idézetet, vagyis egy videóból szedtem ki ezt a mondatot, mert nagyon tetszett:" ...Nem minden hősnek van köpenye, és nem minden angyalnak van szárnya...!  ♥♥ Liam the Directioners hero(elnézést ha rosszul írtam!) 

A részről annyit, hogy minden gondolatomat összekaparva ez jött össze. Iskola előtt még lehet hogy hozok egy részt, de nem biztos! 

Jó Olvasást, és további szép napot, bár elég borongós az idő :( :) 
xx Patrícia 

.

Először sírtam, majd dühöngtem, végül megint sírtam. És ezt mind a doktor úr, és az asszisztens előtt. Azóta is fülemben csengenek a szavai:-"Gratulálok kisasszony. Hét hetes állapotban van a magzat,  eddig teljesen rendben van minden, képet is készítettünk róla. Elnézést, valami baj van?"-kérdezte felnézve a lapokból. Na igen ezután a mondat után jöttek a különböző fázisok. Elámulva néztek rám mindketten, majd egy kéz felém nyújtott egy papírzsebkendőt.
-Köszönöm-szipogtam
Még elmondta, hogy mi a teendő, ha el szeretném vetetni, de én azonnal megcáfoltam a dolgot.
-Nem-nem, semmiképpen sem akarom-ráztam meg fejem, szemem törölgetve
-Rendben, ha így van, akkor két hét múlva jöjjön vissza-mondta 
-Köszönöm-nyögtem ki, majd a papírokkal a kezemben kiléptem az ajtón, utánam pedig azonnal hívták a következő pácienst. 
Sietősen jutottam el a kocsihoz, ahol újból rám tőrt-akkortájt legutálatosabb barátom-a zokogás.
Viszont ez másfajta sírást jelentett, egyik részem boldog volt, a másik pedig nem. 
Boldog voltam, mert hát ki ne örülne egy babának, még ha nem is tervezték, a másik felem pedig azért volt boldogtalan, mert fogalmam se volt mit kezdjek, hogy mondjam el a szüleimnek, ám mikor rápillantottam a hasamban növekvő kis lény képére-amit igazából nem nagyon lehetett még kivenni-rögtön elszállt minden negatív gondolatom. 


Dlyan megígértette velem, hogyha végeztem menjek be hozzá az étterembe, a címet is leadta, szóval mondhatni könnyen odataláltam. 
A város központjában volt a munkahelye, és amint beléptem, megcsapott a hamburger illat, azonnal éhes lettem ám eltereltem gondolataimat, és a lakótársam keresésére indultam. A pult mögött egy tőlem körülbelül öt évvel idősebb srác állhatott. 
-Helló-üdvözöltem 
-Szia! Mit adhatok?-kérdezte meg kedvesen 
-Dylan-t keresem...-néztem fel rá, mivel jóval magasabb volt nálam 
-Ülj le, azonnal szólok neki-biccentett az asztalok fel
Leültem egy szabad asztalhoz, és az étlapot kezdtem el tanulmányozni, míg Dylan-re vártam. 


-Figyelj Hanna, okos lány vagy te. Biztos megfogod oldani a dolgokat-nyugtatott Dylan, mielőtt megint kitörnék 
-Nem tudom, ez most nem fog menni-ráztam meg fejem, miközben a gyros tálban turkáltam, az étvágyam elég hamar elszállt
-Én amondója vagyok, hogy számolj be a srácnak a terhességedről. Könnyebb lesz, és lehet megoldódik minden-bölcselkedett
-Nem!-jelentettem ki élesen, majd felálltam a helyemről, és kiviharoztam az étteremből
Semmiképp sem szerettem volna megbántani Dylan-t, de egyszerűen annyira feldühített a helyzet, mert fogalmam sem volt mit csináljak, hogy ezt váltotta ki. 

Az első munkanapon csodásan telt, el tudtam terelni a gondolataimat a baba felől.
Anastasia az asszisztens féleségem mindenben segített, hogy be tudjak illeszkedni, és a munkával kapcsolatos dolgokban is. Első nap sem sikerült találkoznom Vincente Steffan úrral, de a hét utolsó napján összefutottunk. Kedves, de furcsa ember és az egószintje neki is megüti a felső mércét.  A munkám az volt, hogy szervezzek egy milliárdos ember lányának születésnapot, persze kaptam sok segítséget hogy minden simán menjen. 
Százötven fős vendégsereg, egy hatalmas club leszervezése, ahova mindenki befér, és egy híres repper, Soulja Boy menedzserével megbeszélni, hogy belefér-e az idejébe egy másfél, két órás koncert.
Az apuka mindent megadott volna, hogy lányát a szülinapján boldognak lássa, ezért millió dollárokat fizetett, hogy kihúzzák Soulja egyik interjúját. Hatalmas torta, amit szintén én intéztem, és az utolsó pillanatra készült el, pedig egy hírhedt cukrászdánál volt a rendelés. 
A fejem öt felé állt második hétre, még otthon is dolgoztam, a virágos nem akarta megérteni, hogy csak fehér és vörös rózsát kérünk, nem kell sárga. 
Szombatra esett a szülinapja, és arra a napra volt szervezve a lány bulija. Mielőtt még megérkeztem volna a vendégek, a helyszínre siettem, hogy minden rendben van-e. 
Soulja Boy-al is találkoztam pár percre, bár addig nem hallottam róla, mikor megláttam egyből tudtam hogy Ő az. Valahogy egymás mellé keveredtünk, és elkezdtünk beszélgetni, vagyis inkább Ő szólt hozzám. 
Épp az egyik dolgozó emberre pirítottam rá-mondjuk nem szokáson, de a virágot rosszul rakta fel, ami leesett onnan. 
-Ms. "egynapötvenszerhívomfelamenedzsert" lány?-nézett rám vigyorogva 
-Lehetséges-mosolyodtam el kínosan, jó, nem ötvenszer, de azért párszor naponta felhívtam a menedzserét, hogy akkor biztos áll-e a dolog


Amikor hazaértem megpillantottam a nappaliban tévéző Dylan. 
-Szia-köszöntem nagyot sóhajtva, majd lehuppantam mellé 
-Szia. Rendben van minden?-kérdezte 
Igen, Ő volt az az ember, aki elég sokat nézte a szenvedésemet, a végére pedig már drukkolt, hogy jó legyen minden. 
-Igen-bólintottam büszkén, hisz az voltam magamra, lehet egoistán hangzik, de tényleg megtettem mindent, hogy a szülinapos lánynak boldog legyen a napja
Talán a legnagyobb büszkeség akkor öntött el, mikor Mrs. Steffan pénteken az irodájába behívatva közölte, hogy teljesen meg van elégedve velem, és hogy nem számított volna ekkora sikerre. 

A délután igazából jól telt el, átjött Dylan pár barátja, hogy csekkolják a házat, mert az ideköltözése óta nem nagyon találkoztak, és a lakást sem látták. Így hát öt  új ismerősre tettem szert New York-ból, szavaikkal élve; nagyon pöpec a kéró.
Ők pizzát, én meg salátát rendeltem, figyeltem az egészséges étkezésre, ami borzasztó nehéz volt, mert folyamatosan kacsintgattak rám a pékségben a fánkok, a friss kakaós csigák. 
A srácokról annyit, hogy mind különbözik Dylan stílusától, el sem tudtam képzelni, hogyan barátkozhattak össze, ezért rákérdeztem. 
A történet az, hogy Christian, Victor, Conor, Chuck, Ryan és Dylan egy utcában laktak, és már kiskoruk óta együtt 'lógnak'. Egy általános és egy középiskolába jártak, ám csak Dylan jelentkezett egyetemre, a többiek ilyen pár hónapos szakokra jelentkeztek, vagy már dolgoznak. 
Egy élmény volt azt hallgatni, ahogy mesélnek, Conor megszólalása már magában vicces volt, ha pedig elkezdte nem tudta abbahagyni, és hadart. Sírásig nevettük magunkat és egy kis időre eltudtam felejteni a gondokat. 
Egy kis időre, mert miután a fiúk elhagyták a házat, ami éjfél után fél órával történt a pizzás dobozok elpakolása közben újra rám tört a gondolkozási mánia. 

Lefürödtem, majd ágyba bújtam, ám a telefonom hangosan jelezte, hogy hívás érkezett. Milla volt az, először megijedtem, azt hittem valami baj van, hogy ilyenkor hív, hisz ott is annyi idő volt mint nálam. Las Vegasba utazott a srácokkal, mert pár interjúba hívták meg az öt hírességet. Majd azt gondoltam, lehet Harry rájött, hogy az az én számom, és most Ő hív, végül sok gondolkozás után felvettem a készüléket. 
Megvártam még a másik fél szól bele hamarabb, ám köszönés helyett Milla ideges hangon kezdett el beszélni. 
-Nem tudom mi van veled Hanna, de érzem hogy nem vagy rendben, napok óta nem tudok aludni, mert idegesít, hogy mi van veled. Alig hívsz, ha pedig rászánod magad, két perc után lerakod. Anyukádék sem tudnak semmit, Őket is lerázod. Vagy mikor felvetettem, hogy találkozzunk valamikor, Te elkezdtél terelni, hogy sok munkád van, nem érsz rá. Nagyon rosszul esett, és megértem, ha elfoglalt vagy,  de tudom. Érzem hogy valami baj van!-hallottam hangján, hogy szipog 
-Milla, nyugodj le, tényleg nincs semmi baj, egyszerűen csak pörgős volt ez a másfél hét-motyogtam 
-Ne hazudj-förmedt rám hangosan 
-Öm...nyolc hetes vagyok...-mondtam alig halhatóan 

Elfelejtettem :))

UUUUUUUU azt elfelejtettem, hogyha We Heart It-in bekövettek, írjátok már meg a neveteket, hogy tudjam ki-ki?! :)))

II.Season-Chapter Twenty-first~ OMG.Perhaps it would be true?

Sziasztooookkkk! :))
Úr Isten, most néztem, hogy mióta nem írtam bejegyzést :O  rájöttem, szörnyű vagyok...
Arra is rájöttem, hogy ma van aug. 20. ami két dolgot is jelent. Hogy piros betűs ünnep, tűzijáték meg minden(bár a mi városunkban nem lesz..sok az adósság :D). És hogy már tényleg csak pár nap van hátra az iskola kezdetéig. 
A bloggal kapcsolatosan; bár vagy ezerszer abbahagytam volna ötlethiány/nézettséghiány miatt, nem tettem! Itt vagyok, és még jó pár résszel foglak titeket boldogítani, de azért már észrevehető a tartalmában, hogy közelít a végéhez. 
Egyik régebbi kommentelő valami olyasmit írt, hogy reméli nem fogom elrontani a blogot, és nem lesz sablonos a vége. Lehet ha most elolvassátok ezt a részt, annak fog látszani, de biztosítalak Titeket: lesz még benne csavar. Harag, veszekedés, barátság, aztán szerelem...sok minden. 
Arra szeretnélek kérni benneteket, akinek van We Heart It-en profilja az kövessen be. Visszakövetek mindenkit :)) ♥
Jó Olvasást ☺ !
We Heart It oldalam :) (katt a linkre:)
xx Patrícia 










A kórház egyik folyosóján ülve tördeltem ujjaimat.
Hogy mit is kerestem ott?
...Szóval az elejéről mindent. 
Dylan szépen berendezkedett a szobájába, tényleg minden rendben volt. Aztán felvetette azt az ötletet, miszerint Ő szeretne nekem főzni valami vacsorát, mert fontosnak tartsa, hogy barátság alakuljon köztünk, a közös lakás miatt. Mondta, hogy valami mexikóit főz, mert azt jól tud. Még pár évvel ezelőtt tanulta el a Mamájától az egyik nyaralás során.
Minden hozzávaló megvolt az ételhez, már csak el kellett készíteni. Szívesen segítettem volna, de inkább ráhagytam a fiúra, nem akartam ügyetlenkedni.
Egy furcsa paradicsomos szószt kellett kikeverni, majd összefőzni. Én csak pár percre mentem vissza a szobámba, és mikor kiértem, megcsapta az orrom az a szag. Dylan illatnak nevezte, viszont nem bírtam sokáig, azonnal hányingerem lett és szaladhattam is a mosdóba. A srác utánam szaladt, de én becsaptam az ajtót. Kijött belőlem minden, a reggeli, az ebéd...minden. 
Pár perc múlva már fogat mosva tértem vissza, ám a nappalinál megálltam, és leültem a fotelbe. 
-Ez mi volt?-jött oda hozzám Dylan 
-Láttad, vagyis hallottad-húztam el szám-Amúgy bocsáss meg, de undorító szaga van annak-mutattam a konyha felé undorodva
-Illata! Nem hiszem el, hogy te ezt undorítónak nevezted! Aki eddig megkóstolta, mind a tíz ujját megnyalta-mondta 
-Mindegy, sajnálom, én inkább visszamegyek a szobámba. Majd máskor bepótoljuk-álltam fel, és a szobám felé igyekeztem, de Dylan utánam szólt 
-Nem vagy beteg? Az emberek nem szokták magukat elhányni ha valami "büdöset" éreznek-vonta fel szemöldökét 
-Nem, nem hiszem-ráztam meg fejem 
-Jobb lenne, ha elmennél orvoshoz-sietett vissza a konyhába, hogy megkavarja a szószt 
-Jól vagyok. Most már-kiáltottam utána 
Akkor még semmit nem sejtettem az egészből. 
Másnap reggel szintén émelyegve keltem fel, a mosódban kezdtem a napot,  a reggelinél  pedig már egy falat sem ment le a torkomon. 
Lakótársam csak fejét ingatva nézte szenvedésem. 
Aztán egy olyan mondatot mondott, ami megváltoztatta az életem, vagyis nem az a mondat, hanem az utána elkövetkező gondolkozás. Bogarat ültetett a fülembe.
-Figyelmedbe ajánlom, hogy látogass meg a nőgyógyászt-mondta monoton hangon, kávétöltés közben
Először nem esett le mire értette, végül rájöttem. Az emberek tényleg nem csinálják ezt normális állapotban. Csak ha...csak ha terhesek. 
-Nem, az nem lehet-kezdtem el szabadkozni, pedig szemeim előtt leperegtek az az este képeim, amikor Harryvel együtt voltunk 
-Te tudod-vonta meg vállát, majd elmosogatta a bögréjét 


Idegesen besiettem a szobámba, majd az ágyon feküdve a plafont kezdtem el bámulni. Egy baba Harrytől. A gondolataim csak e körül forogtak. Mivel ugye semmi nem volt biztos, ezért lenyugtattam magam, és eltereltem a agyamat más felé. Az nap az egész házat kitakarítottam, bár nem volt kosz, mégis valamivel le kellett kötnöm magam. Dylan elment dolgozni én pedig újra egyedül maradtam. 

Két hét múlva sem javult az állapotom. A kor reggel rosszullétek már szinte mindennapos dologgá váltak nálam. Sok étel a wc-ben végezte, volt olyan nap, hogy alig bírtam enni, de másnap meg már különféle dolgokat kívántam. 
Dylan minden nap eszembe juttatta, és elmondta, hogy az egyik ismerőse nő orvos, és felhívja, ha akarom. Ám én csak toltam, és halasztottam a dolgot. 
Millaval és a szüleimmel sem beszéltem sokat. A barátnőm állandóan a fiúkkal volt, stúdióztak, interjúkat adtak, stb. A szüleim a téli divatkollekcióval, és a közelgő téli divathéttel voltak elfoglalva. A srácokról csak minimális információim voltak, tudtam, hogy Danielle és Liam szétmentek, Louis és Eleanor jól megvannak, Niall és Annabell nem jött össze, Harry pedig...Harry túltett rajtam a látható képekből ítélve. Azt nem tudtam, hogy mi van az álca mögött, de nem is akartam tudni. Én szerettem volna, ha túllép rajtam, ez megtörtént, vagyis reméltem. November elejét írtuk, mikor már besokalltam. Az összes létező gondolatom a hasamra irányult, mármint a benne létező, vagy nem létező gyerekre. Össze voltam zavarodva, nem tudtam semmit. Egyszer utánakerestem az embrió fejlődésének a neten, de aztán dühömben kinyomtam a gépet, mert megláttam egy aranyos kis csecsemőt. Nem arra a babára voltam dühös, hanem hogy ha megszületne az enyém, milyen élete lenne. Nem lenne apukája, mert ugye nem állíthatnék oda Harryhez, hogy "oh szia, terhes vagyok, és te vagy az apa". 
Egyik reggel minden erőmet összeszedve odaléptem Dylanhez, és megkértem, hogy intézze el nekem az orvost. Már nem volt visszaút. 
-Rendben. Azt mondta, hogy holnap fél tízre legyél ott-közölte, miután lerakta a telefont
-Köszönöm-biccentettem, majd levetettem magam a kanapéra, aztán hirtelen a fejemhez kaptam 
Eszembe jutott, hogy aznapra voltam hivatalos egy állásinterjúra. Vagyis már biztos hogy benne voltam, csak megbeszélni kellett a dolgokat. 
Apa egyik gimnazista osztálytársa, valami  Vincent Steffan  egy nagy rendezvényszervező cég tulajdonosa. A feleségével, Emily Steffan-el vezetik NYC második legjelentősebb ilyen cégét. 
Gyorsan a fürdőbe rohantam, letusoltam, majd magamra kaptam valami csinosat, de melegebbet, mivel már novembert írtunk, az idő pedig kezdett hűvösödni. 
-Én elmentem-köszöntem el Dlyantől, aki vigyorogva nézte ahogyan a táskámba dobálom bele a fontos dolgokat 
Mivel késében voltam, a GPS-t felraktam a kocsiba, és beírtam a pontos címet, hogy odataláljak. 

Mikor megérkeztem kerestem egy szabad parkolóhelyet, aztán a recepcióra siettem. A hatalmas épületen ott virított a Steffan Group név, amiből rájöhetett az ember, hogy ez a cég neve. Egy kissé flegma stílusú középkorú hölgy igazított el, merre kell mennem. 
Sok ember rohangált fel alá az, egyik emeletről a másikra, egyik ajtóból ki, majd másikba be. Zűrzavarnak tűnt, de mégis rendben volt minden.
A harmadik emeleten helyezkedett el az igazgatói iroda, ahova két kopogás után bejutottam. 
-Jó napot-köszöntem az elit kinézetű, egy hatalmas asztal mögött ülő nőnek, a  névtábláról leolvasva rájöttem, Ő Emily Steffan
Gyorsan körbepillantottam, és szemügyre vettem a helységet, az iroda nagy, és szürke falai domináltak a bútorokkal. Szinte mindenen ott szerepelt a Steffan Group jelző, a kezében tartott tollon, a papírhalmazok jobb sarkába nyomtatva, a kanapé kárpitjába varrva...-Te vagy Hanna?-tolta fel orrára csúszott szemüvegét 
-Igen, Hanna Drak-bólintottam zavartan 
-Gyere beljebb-bökött egy székre, ami az íróasztal előtt helyezkedett el- Sokat nőttél amióta nem láttalak-mért végig hosszan, mire én kérdően néztem rá
-Vagy két éves lehettél-legyintett
-Jaj értem-mosolyodtam el, amúgy fogalmam sem volt, hogy én már találkoztam vele, még ha két éves is lehettem, a mindegy 
-Rendben, akkor térjünk a lényegre. Robin említette, hogy nemrégen költöztél ki ide. Az én fiam most ment Londonba-nevetett fel, én viszont nem értettem mi ezen a nevetséges, inkább csak bólogattam, és mosolyogtam 
-Épp megüresedett egy hely, oda veszünk majd fel téged. Sok-sok New York-i fellépéseket, rendezvényeket, jótékonysági esteket, nagyobb esküvőket, hírességek buliját, és minden ezzel kapcsolatos dolgot mi intézünk. Mielőtt kikerül valami a cég alól, azt Nekem, vagy a férjemnek, Vincent-nek-aki most nincs bent, de majd megismerheted-látnia kell. Itt nincs olyan, hogy lehetetlen, mi mindent el tudunk intézni, és ezt a dolgozóktól is elvárjuk.-hadarta 
És csak beszélt, és beszélt, és beszélt. 
Az idő alatt, amit bent töltöttem nála, vagy tizenötször keresték meg. Egyik dolgozó bejött, másik kiment.
Nagyon meglepődtem, mikor közölte, hogy megmutatja az irodámat. Elképedtem, soha nem gondoltam, hogy egy ilyen cégnél fogok dolgozni. 
Amúgy Mrs. Steffan kedves...a maga módján, a férjével nem találkoztam aznap, de volt róla egy megalkotott véleményem. Azt eltekintve, hogy az egoizmus sütött mindenhonnan az épületben(díjszekrények, Steffan Group felíratok...) minden olyan hangulatos, és békés volt. 
Az irodám(!) nem volt túl nagy, de túl kicsi sem, pont a megfelelő. Az ajtóval szemben volt egy asztal, amin egy számítógép, egy nyomtató és egy vezetékes telefon helyezkedett el. Az asztal mellett egy nagy fax, másik oldalán egy kuka, előtte pedig két szék. Jobb oldalt egy kanapé, bal oldat pedig egy szekrény. Elég világos volt a szoba, mert a szemközti oldal az ajtóval tiszta üveg volt. 
-Ez lenne az, az előző lány, aki itt volt átment egy másik céghez-mondta 
-Csodás-néztem körül újra 
-Örülök hogy ennyire tetszik. Mikor tudnál kezdeni?-kérdezte
-Holnapután? Addig beszereznék pár dolgot-motyogtam 
Nem akartam rögtön azzal kezdeni, hogy orvoshoz megyek.
-Rendben, addig kerítek neked egy asszisztenst-lépett ki az ajtónk, én meg utána 
-Köszönöm-mondtam
-Ne hálálkodj. Csak természetes, hogy segítünk a barátaink lányán! És amúgy is a szüleid említették, hogy milyen jó lett az érettségid. Nekünk mindig szükség van egy ügyes kézre, ha mindent megtanulsz, a feladatod már csak gyerekjáték lesz-veregette meg vállam, mire én csak bólogattam 
Fél három volt, mire hazaértem, anyát pedig azonnal hívtam. Lelkemre kötötte, hogyha végeztem, nem érdekes mennyi az idő, telefonáljak. Körülbelül húsz percig beszéltünk, vagyis Ő kihangosította a készüléket, így apa is vonalban volt, nekem meg el kellett mesélnem tövéről a hegyére, mindent. Félre néztem, csak egy pillanat volt, a hűtőre egy " Holnap 9.30!!!" felírat volt ragasztva, Dylan volt, Ő mindig ezt csinálja, hogy ne felejtsen el dolgokat. Most engem is figyelmeztetett. A lábam elkezdett remegni, és szédültem az idegességtől. Vékony, sietős hangon, leráztam anyáékat. A "Sziasztok"-ot is alighogy kitudtam nyögni. 
Nyolc óra után,  lakótársam hazaért, addig a szobámban gubbasztottam és a plafont bámultam. 
-Szia-mentem ki üdvözölni
-Helló-köszönt-Hogy ment?-kérdezett rá a munkára 
-Jól! Minden rendben, holnapután kezdek-mondtam unott hangon, ezt észre is vette 
-Nem vagy nagyon feldobva-ült le az egyik székre, követve példámat
-Fogalmam sincs mit kezdek majd egy gyerekkel, ha terhes vagyok-temettem kezeim közé az arcom 
-Csak van apja...-húzta fel szemöldökét 
Bár már két hete lakott ott, ilyesfajta dolgokról még nem beszélgettünk Dylan-el.
-Persze-bólintottam-Csak zavaros ez az egész dolog...Ő Londonban lakik, és sokat van külföldön a munkája miatt. Mielőtt kijöttem ide...írtam neki egy levelet, hogy legyen vége annak az egész dolognak-húztam el szám
Igen, Dylan-nek még nem említettem, hogy a világhírű One Direction egyik énekesével, Harry Styles-el voltam kapcsolatban. A rajongók 'hál Istennek nem ismertek volt, persze mások dicsekednének az ilyennel, de én nem olyan vagyok, és az akkori helyzetem sem engedte meg azt...
-Tényleg zavaros. De szerintem mondd el neki, hogy terhes vagy, jobb ha tudja-bölcselkedett
-Még az sem biztos hogy az vagyok-néztem fel rá, reménykedve, hogy azt mondja, igazam van
-Hát...holnap kiderül-pattant fel, mert csörgött a telefonja

Az éjszakám ritka rosszul telt el, csak forgolódtam, és fél óránként felkeltem. 

Az rendelőbe is fél órával hamarabb érkeztem, nem mintha előbb behívnának, de nem bírtam otthon lenni.

II.Season-Chapter Twentieth~A new beginning of friendship

Jóóó estétt lányok! 
Itt vagyok a résszel mint látjátok, remélem örültök ;)
Magam sem számítottam arra, hogy ilyen "hamar" felkerül, de ma jó kedvem volt viszonylag, és összejött :D 
Az igazat megvallva eléggé sz*r állapotban voltam, mikor hazaérkeztünk, mert sok dolog történt, amire akkor, mikor megírtam az elköszönő részt, hogy megyek nyaralni, nem is számítottam volna, még álmomban sem.
Fl Fo! Köszönöm, hogy felajánlottad, hogy átküldöd, de nekem is megvan, bár a nyaralás során áthúzták a számításaim, mert nem nagyon tudtam olvasni. 
Amúgy megtaláltam a Cortezem...mondjuk már jójó pár éve, de az lényegtelen. 
Ezért is vagyok mostanában kissé "debis", szóval ha az elkövetkező részek érzelgősek lesznek, kérlek nézzétek el :) 
Nem értem a pasikat...ha mondanak valamit akkor miért nem azt csinálják? :O :'( Ja és ez reménytelen szerelem :C 
Mindegy...minden mindegy. A lényeg a lényeg, hogy ITT A RÉSSSZZZZ :D  
További szép estét :) Jó Olvasást ;)
Csók :*
xx Patrícia 

              Dylan rendes és tisztességes srácnak tűnt a beszámolója alapján. Meg sem kértem rá, de azonnal elkezdte mesélni az életét, aztán pedig Ő is vevő volt az én történetemre. 
-Igen, szeretek pontos lenni. Mivel jobb ha teljesen tiszta lappal indítsuk a dolgot, szeretnék részletesebben is bemutatkozni.
 19 éves vagyok, Angliában születtem, rá két évre kiköltöztünk ide, New Yorkba, de mikor 17 lettem visszatértünk Bristolba. Körülbelül fél éve vettem rá magam, vagyis döntöttem el azt, hogy vissza szeretnék költözni ide. Bár a családom nagy része Angliában lakik, az összes barátomat itt tudhatom, és az Amerikai élet is jobban vonzott. A Williams College egyetemre jelentkeztem, ahova másodikként vettek fel, de úgy döntöttem halasztok egy évet. Addig is kereshetek némi pénzt, mivel jelenleg egy étteremben dolgozok, a szüleim is próbálnak támogatni, és havonta küldenek 'x' összeget a számlámra, viszont  a mai világban nagyon nehéz a megélhetés. Rövidre fogva a dolgot ennyi, és még most tisztáznám, hogy nem vagyok sem gyilkos sem pszichopata-mondta, majd belekortyolt a nemrég kihozott kávéjába 
-Huh-dörzsöltem meg halántékomat-Nem számítottam ilyen részletes bemutatkozást-kuncogtam fel 
-Jobb előbb beszámolni az ilyenekről-rántotta meg vállát-szóval te is mesélhetnél...
-18 éves vagyok, Doverben születtem, tizenhét évig laktam ott, decemberben Londonba költöztem a családommal, most szeptemberben pedig kijöttem ide-hadartam el gyorsan
-Mozgalmas életed volt eddig akkor-mosolyodott el- Egyetemre jársz?
-Nem, úgy döntöttem halasztok én is egy évet, de igazából a munka jobban vonz-mondtam őszintén
-Már dolgozol?-kérdezte 
-Nem-sóhajtottam 
-Szívesen segítek munkát keresni...-kezdte kedvesen 
-Nem ezzel van gond-húztam féloldalas mosolyra a szám 
-Értem, a házat meglehet nézni?
-Persze-álltam fel helyemről, ahogy Ő is, majd fizetés után távoztunk is 
Út közben megtudtam, hogy jelenleg az pár barátjánál lakik, de mivel nem szeretne a terhükre lenni, ezért albérlet keresése után kezdett.
Lejött, hogy nagyon szeretné ezt a lakást, én pedig örültem, hogy egy kissé visszahúzódó, de szókimondó, kedves fiú fog odaköltözni hozzám. 

-Szóval ez a konyha az ebédlővel-mutattam be a helységet, majd tovább mentünk-itt a fürdőszoba, mellette mint látod, a mellékhelység-vezettem körbe
A nappali után megmutattam neki az én szobámat, bár azt nem tudom miért, a lényeg az, hogy Ő mosolyodva hallgatott engem, amit ódákat zengek a lakásról. Többségében jót, de azért arról is beszámoltam, hogy a felső szomszédban lakó harminc-negyvenéves házaspár kétnaponta összeveszik. A múltkor például tányértörést is hallottam, majd a szőke nő-akit már párszor láttam, és aranyosnak néz ki, mindaddig amíg össze nem kerül egy légtérbe a férjével-kidobálta a férje, Thomas-ezt onnan tudom, hogy általában azt szokta kiabálni hitvese:"Thomas az Isten áldjon meg, már megint a fotelben terpeszkedel? Talán elmosogathatnál mire hazaérjek, hogy ne nekem kelljen utánad takarítani fáradtan"-ruháit.
Szóval vannak ilyenek,  rá egy napra vagy pár órára pedig kibékülnek. 
Meg néha babasírás hallható, de csak akkor ha kimegyünk a folyosóra. 
Más annyira zavaró dolgoz addig még nem vettem észre, ezért csak ezekről tudtam beszámolni. 
-Az enyémen kívül még két szoba van, szóval választhatsz-mondtam, majd bevezettem az egyikbe, igazából csak a kilátás más-Ez a belvárosra néz-mutattam ki az ablakon, aztán átmentünk a másikba-Ez pedig a Hudson folyóra. Szerintem mindkettőnek szép a kilátása, főleg este-tanakodtam
-A belvárosra nézőre szavazok. A lányok szoktak merengeni a víz folyásában-motyogta
-Hé, ez nem igaz-pirítottam rá 
-Akkor a nagy többsége-javította ki magát, mire mosolyogva bólintottam 
A nappaliba ültünk le, hogy megbeszéljük a fontosabb dolgokat, a költözést, meg ilyeneket.
-Amúgy még szeretnél egy lakótársat?-kérdezte 
-Fent hagyom még a hirdetést az interneten, de ezen még nem gondolkoztam. Nem azért adom ki neked sem a szobát, hogy pénz húzzak ki belőled, egyszerűen csak nem szeretek egyedül élni. Ha jelentkeznek normális alakok, akkor szívesen kiadom, persze ha nem zavar téged-rántottam meg vállam 
-Nem zavarna. Most hatan vagyunk egy három szobás, kis lakásban, szóval elképzelheted-vigyorodott el először, mióta találkozunk 
-Hogy fértek el úgy?-szörnyedten el
-Két ágyas szobák. Semmi magánélet. Semmi nyugalom. Szobákból áradó bűz, persze amelyikben én vagyok, abból nem, én tisztaságos vagyok-tette fel kezeit védekezően 
-Uhh-húztam el szám-És melyik nap költöznél?-tértem a lényegre 
-Akár holnap is-nevetett fel hangosan 
-Rendben-egyeztem bele 
-Most komolyan? Én csak vicceltem, de ha neked jó...?!
-Persze! Akkor majd holnap jössz valamikor, a számom megvan. Ma még elmegyek kulcsot másoltatni, lejáró kulcs kell a garázsba?
-Nem, nincs kocsim-rázta meg a fejét 


A házból kilépve elváltak útjaink, Ő ment vissza a barátaihoz, én meg a közeli kulcsmásolóhoz igyekeztem. Még pár nappal előtte fedeztem fel, hogy olyan is van a környéken. 
Tisztára olyan volt, mint a filmekben szokás, egy idős, ősz bácsi ült a pult mögött, a falakon számos kulcsfajta sorakozott. 
Pár perc múlva kezemben tudhattam az apró, fényes tárgyat. Amint visszaértem felhívtam a szüleimet, hogy közöljem velük a csodás hírt. 
Apa még mindig tartott, hogy fiú költözik hozzám, de végül megbékélt a dologgal, mikor elmeséltem neki minden információmat, amit tudok Dylanről. Anya boldog volt, elmondása szerint :"Ha Te örülsz, akkor Én is!".
Talán mióta idejöttem, az emberek először láthattak mosolyogni úgy igazán. Mert tényleg boldog voltam. Dylan az első ember, akit ismerek New Yorkból, és már az elején tudtam hogy jól ki fogunk jönni.

-Szia Hanna! Öm kinyitnád az ajtót?-szólt bele a kaputelefonba Dylan
-Várj meg, azonnal lemegyek, és segítek!
-Ne butáskodj, nem nőnek való a cipekedés, amúgy sincs sok cuccom-közölte, de én mégis lesiettem hozzá
A fiú épp a taxiból pakolta ki a dobozait, táskáit, mikor odaértem. 
-Helló-köszönte, mire csak elmosolyodott 
-Tényleg nem kell segíteni-rázta meg fejét 
-Már mennék tovább-morgott elölről a taxis, ezért mégiscsak besegítettem, így nemsoká minden dolga a panel előtt sorakozott
-Áhh és tényleg nincs sok cuccod-mondtam cinikusan
-Oké, egyezzünk meg abban, hogy te itt maradsz, és vigyázol rájuk, míg én pakolok-kapott fel egy dobozt 
-Rendben-forgattam meg szemeimet 
Nem olyan sok időn belül az utolsó kört járta meg Dylan. Már csak két nagy doboz volt lent, amihez én ragaszkodtam, hogy az egyiket vihessem. Mikor felemeltem majd meg szakadtam, de azért sem raktam le...
-Te téglát hordasz magaddal?-kérdeztem rá, miközben a liftet vártuk
-Könyvek Drága, könyvek. Sokat kell olvasnom, ha a pszichológiára szeretnék menni, meg úgy általánosságba is szeretem őket-vonta meg vállát 
-Ez most komoly? Nem is mondtad-tágultak ki nagyra szemeim, hisz nem is gondoltam volna
-Nem kérdezted-zárta le ennyivel az ügyet 
Mikor felértünk, hiába lifttel mentünk, nagyon megfájdult a hasam, mikor ezt megjegyeztem, Dylan cinikusan rávágta, hogy biztos sérvet kaptam, de tényleg fájt, miután beértünk le is kellett dőlnöm a kanapéra mert megszédültem.
-Beteg vagy?-kérdezte miközben a szobájába pakolt 
-Nem, csak kicsit megszédültem, biztos az időjárás miatt-mondtam 
-Két hete ugyanilyen az idő-húzta fel szemöldökét
-Mindegy! Ha kell valami akkor a szobámban leszek-mentem be a lakrészembe 

Megpróbáltam aludni, de nem ment, inkább írtam egy sms-t Milla-nak, hogy egyedül van-e?
A válasz másodperceken belül meg is volt, aztán már hívtam is. Ő volt az a személy, aki mindent tudott rólam, mármint, hol vagyok, miket csinálok, de mégsem árulta el a fiúknak. Milla egy szóval sem hozta fel egyik beszélgetésünk alatt sem Harryt, néha megemlített pár dolgot róluk, de külön-külön nem. Az utóbbi beszélgetésünk során is csak annyira hozta fel, hogy épp a stúdióban vannak, Ő is ott van, de kiment, hogy beszélgethessünk. Én elújságoltam neki a lakótársamat. Ő is jónak tartotta, hogy nem egyedül lakom egy nagy házban. Körülbelül egy órán át csacsoghattunk, mikor lerakta, mert végeztek a srácok.

Az egész napot végiglustálkodtam, valami hülye, három részes filmet néztem a laptopomon. 
Hét óra is elmúlt már, mikor Dylan kopogtatott az ajtómon. Nagyon jól berendezkedett a szobájába, és elmondása szerint már mikor meglátta, megszerette. 
-Arra gondoltam, mi lenne ha főznék valamit?!-nézett rám mosolyogva

NEM RÉSZ

Sziasztok Csajok! ^^

Sajnos vagy nem sajnos, de újra itt vagyok. 
Az előbb írtam egy oldalas, teli az érzelmeimmel lévő beszámolót, de kitöröltem...!

Pár nap múlva újból jelentkezek, de részt csak később hozok.
Most nagyon rosszul vagyok, remélem megértitek...:'(