II.Season-Chapter Sixteenth~Friendship level. Pipe!

Sziasztok lányok! (: 
Elég régen hoztam már részt, de semmihez sem volt kedvem az utóbbi pár napban(szülinap, csajosnap, stb...minden volt).
Nem tudom hallottátok-e, de hajnalban holtan találták  Cory Monteith-t, lehet nem ismeritek, de Ő volt a Glee egyik főszereplője. :C 
#RIPCORYMONTEITH :s 
Jó olvasást és további szép napot :* ♥ 
UI:A sötét, vastag betűvel jelzett mondatok, azok, amiket Hanna és Harry mondott, és csinált a videóban)

....
-És végül én vagyok Danielle Peazer, Liam barátnője- mutatkozott be a göndör hajú, csinos lány 
A szoba tömve volt emberekkel, ott volt Zayn, Milla, Niall, Annabell, Louis, Eleanor, Liam, Danielle, Harry és Akin. Alig fértünk be a szobába, de mindenki talált magának helyet, egyesek széken, mások a szobában lévő másik ágyon foglaltak helyet. Mindenki nagyon kedvesnek tűnt, és barátságosnak, kaptam tőlük ajándékokat, virágokat, édességeket. 
-Figyelj, hoztunk be neked képeket, és anyukád ide adta a telefonodat is. Szeretnéd megnézni?-kérdezte Milla 
-Persze-mosolyodtam el, majd átvettem tőle egy mappát 

Nagyon sok kép volt benne, volt amelyiket nyomtatták, volt amelyik fényképezőgéppel volt csinálva. 
Az első képen az egész bagázs ott volt, a banda, a barátnőik, és Annabell, mert ugye Ő nem jár Niallel.
-Ez az olimpia záróünnepsége utáni bulin készült-mondta Harry, aki ott ült mellettem az ágyon 
-Elég furcsa feje van mindenkinek-jegyeztem meg kacagva 
-Nem kevés alkoholt ittunk-mondta 


A következő kb. húsz kép a záróünnepségen készülhetett. 
Együtt a lányokkal. Együtt Millaval. Külön-külön a négy sráccal. A tömegről is volt pár kép, mondjuk fogalmam sem volt, hogy minek, de egy részeg ember előszeretettel kattogtat hülye képeket. Az utolsó előtti képen Harry és én voltunk, szorosan egymást karolva vigyorogtunk a kamerába. Az utolsó képen épp khömm..csókolóztunk. Áhh kicsit sem vörösödött el a fejem mikor ezt megláttam. Inkább gyorsan félre raktam a képet, és néztem a következőt. Ha azt mondom száz képet néztem meg, akkor hazudok, volt az kétszáz is. Olyan képeket is láttam, amelyiken a személyeket nem ismertem, vagyis nem emlékeztem rájuk, de a többiek elmagyarázták, hogy ki-ki.
Hiába telt el jókedvben az a pár óra, ott volt a levegőben a Harry és az énköztem lévő feszültség. Mármint nem az a kínos feszültség volt, hanem olyan hogy nem tudunk mit kezdeni magunkkal vagyis a helyzettel. Semelyikőnk sem tudta, hogy álljunk a többiekhez. 

A többieket a szüleim váltották fel, még beestek a látogatási időbe, így velük töltöttem egy órácskát. 
Ők is-mint ahogy én-felszabadultabban érezték magukat hogy bent voltak a többiek, és ilyen jól veszem az emlékeket. 

Mikor egyedül maradtam levettem az ágy mellett lévő kis szekrényről a telefont, amit még a többiek hagytak itt nekem. 
Szinte az összes képen Harryvel szerepeltem, voltak benne tájképek, az egyiken nagyon jót derültem, mert gondolom épp fényképeztem volna, mikor Niall beugrott a képbe. Elmosódott kép volt, de a szőkeség feje nagyon vicces volt. 
Videóból is volt temérdek. 
Egy ágyon ültem, mellettem Harry.
-Vigyorogj a kamerábaaa-mondta elváltoztatott majd megharapta az arcom(?)
-Naa ez fájt-dörzsöltem meg a helyét duzzogva 
-Sajnálom-vigyorogta és arcon puszilt 
-Szeretlek-mondtam halkan, 
-Én is szeretlek-csókolt meg és kinyomódott a kamera

Több  pár másodperces videó volt, amiknek semmi értelme, és olyan is, amin szintén Harryvel szereplünk, de az, az egy nagyon meghatott. Nem az archarapás miatt, hanem mert olyan boldognak tűntünk mind a ketten, és szerelmesnek...
Az idő csak telt és telt, volt hogy egy képen több percig is időztem, egyszerűen csak elgondolkodtatott.

Éjfél is elmúlt már, de én akkor sem tudtam még elaludni. Egyszer csak fogtam magam-bár nem tudom mi vezérelt-és kipattantam az ágyból, hogy átmenjek Harry szobájába. Nem akartam egyedül lenni, meg hogy aludni sem bírtam....egy hirtelen ötlet volt csupán. 
Amilyen könnyen elgondoltam, hogy átjutok az Ő szobájába, olyan nehezen tudtam csak átmenni, mivel a folyosón ugyebár égett a villany, a nővérkék pedig rohangáltak össze vissza. Azt meg még sem mondhatom, hogy nem bírok aludni, és átmegyek Harry szobájába, hátha fent van, mert akkor  biztosan visszazavarnak. 
Megvártam még az összes ápoló eltűnik a környékről, és telefonommal a kezemben elindultam. 
Jól emlékeztem a szobának a számára, amelyikben Harry van, mert hát ugye ott voltam én is, és valamiért berögzült a 333-as szoba. Talán azért mert három hármasból állt. 
A kórterme egy emelettel fentebb volt, és az épület másik végébe, szóval beletelt vagy fél órába amíg megtaláltam, na meg egyes helyeken az elbújással is elidőztem mikor jött egy orvos. 
Mikor megálltam az ajtó előtt azon gondolkoztam, hogy kopogjak-e, de aztán csak benyitottam. Az ajtó becsukás után egy kis fény sem szűrődött be, ezért a telefonommal kellett világítani.
-Hanna, te vagy az?-kérdezte Harry meglepődve 
-Ohh bocsánat. Aludtál?-kérdeztem 
-Nem, de te mit keresel itt? Mármint nem baj, hogy itt vagy, csak furcsa hogy az éjszaka közepén beállítottál-mocorgott ágyába 
-Nem tudtam aludni, és csak reménykedtem benne, hogy fent vagy-voltan meg vállam, majd közelebb mentem hozzá 
-Ülj le-mondta, majd úgy helyezte magát, hogy az ágy egyik végében Ő, a másik végében én foglaltam helyet 

-Beszélgetünk?-kérdeztem hirtelen felindulásból
-Öm persze. És miről beszélgessünk?
-Például elmondhatnád, hogy miért nem tudsz aludni-kezdtem 
-Hosszú volt ez a mai nap. Már otthon akarok lenni a saját ágyamban-morogta-És te miért nem?-kérdezett vissza 
-...Nézegettem a telefonban lévő képeket-motyogtam 
-És annyira szörnyűek voltak, hogy még aludni sem bírsz?-kérdezte röhögcsélve 
-Nem! Olyan furcsa volt látni, rossz ez az egész. Mármint érted...zavaró hogy semmire sem emlékszem-motyogtam 
-Nekem is rossz, hogy nem emlékszel semmire. Mert jó, elmondtam mindent, de átélni mégis másabb volt
-És ez az a helyzet, amiben senki nem tehet semmit-nevettem fel kínosan 
-Ja, de majd csak lesz valami-mosolyodott el biztatóan 


Mikor felkeltem Harry agyában feküdtem, Ő pedig átkarolt engem. Az éjjel sokat beszélgettünk, boldog és szomorú témákról is egyaránt, Harry ajándék édességinek a felét megettük, emlékszem mikor egyszer megnéztem az órát még fél három volt, aztán már nem emlékszem, gondolom elaludtunk. 
Lassan leemeltem magamról Harry, rám fonódott karjait, majd kikecmeregtem az ágyból. Telefonom, ami a szekrényen volt, még csak hat órát mutatott. 
A szobámba ugyan úgy jutottam vissza, ahogy még éjfélkor mentem Harryhez, szóval bujkáltam. 
Visszafeküdtem az ágyba, hogy aludhassak még pár órát a reggeli vizitig, mert akkor mondják meg a vérvétel eredményét, és hogy hazamehetek-e?!

Sikerült aludnom, de álmos voltam az egész vizsgálat alatt. A vérkép semmi rosszat nem mutatott, ezért a főorvos mondta hogy még kinyomtassák a papírokat,leleteket, stb. és mehetek is.
Mikor egyedül hagytak elkezdtem készülődni azokból a ruhákból amiket anya még a felébredésem után hozott be. Már hívtam volna anyáékat, amikor Harry lépett be a szobába teljesen felöltözve...mármint utcai ruhában. 
-Te is haza mehetsz ma?-kérdetem köszönés helyett
-Igen-bólintott 
-Egy pillanat, felhívom anyát, hogy jöhetnek értem-nyúltam telefonomért 
-Én szívesen hazaviszlek-vágta rá rögtön 
-Komolyan? De nem szeretnék a terhedre lenni-nagyon aranyos volt tőle, hogy felajánlotta 
-Ne butáskodj!-nevetett fel-De azért hívd fel, és mondd neki, hogy nem kell bejönni-biccentett 

Fél óra múlva már mindketten megkaptuk a papírokat, és mehettünk is. A rajongók megtudták, hogy Harry ma távozik a kórházból, és mindenki látni szerette volna, de a két testőr a hátsó ajtóhoz vezetett minket, ahol beültünk egy kocsiba, immár ketten.
Az autóban csak a rádióban szóló számot lehetett hallani.
Nemsokkal később egy hatalmas, kívül bordóra színezett háznál állt meg. 
-Ez?-mutattam a házra 
-Igen-bólogatott sűrűn 
-Bejössz ugye?!
-Hát ha ennyire akarod...-nevetett 
Cuccomat kivettem a hátsóülésről, majd bementünk a házba. Mikor beléptem azt éreztem hogy hazaérkeztem, mert hát így is volt, csak olyan ismerős volt minden. 
Körbevezettek a szép, nagy házban, majd megmutatták a szobámat is, ami nagyon jól nézett ki. 
Míg átöltöztem, meg elrendezkedtem, addig Harry az egyik fotelben várt rám. 
-Azon gondolkoztam, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy livestream-et, hogy beszámoljunk a fanoknak az állapotunkról. A srácok hiába mondták, hogy mindketten jól vagyunk, mentek a találgatások, hogy igazából mi is történt..-magyarázta vonakodva 

Alig tíz perce rakta ki a twitterére a linket, máris több ezer nézője volt a még el nem kezdődő videónak. 
Megbeszéltük, hogy mit fogunk mondani, majd belekezdtünk. Harry ölébe vette a laptopot, és elindította az adást. 
A chat csak pörgött, millióan tettek fel kérdéseket, de Harry figyelmen kívül hagyta és belekezdett.
-Sziasztok Directionerek! Azért csinálunk livestream-et, hogy ne kelljen találgatnotok. Fizikailag jól vagyunk, viszont lelkileg...nem nagyon. Az egész úgy történt, hogy egy másik kocsis belénk hajtott, most arról nem szeretnék beszélni, hogy ki volt a hibás...A mentősök beszállítottak minket a kórházba, semelyikőnk sem volt eszméleténél, én megúsztam bordarepedéssel, agyrázkódással, és kisebb sérülésekkel, viszont Hanna...kómába esett-itt megállt egy pillanatra, majd megdörzsölte szemeit-két hét, amíg nem kell fel, borzasztóan telt el. Azt hittem, életem legrosszabb perceit éltem át, de aztán ami utána jött még rosszabb volt. Nem ismert fel...Rövidtávú amnéziát állapítottak meg nála az orvosok. Nyolc hónapra nem emlékszik. 
Azóta javult a dolog, mert sok mindent elmeséltünk neki, de mégis nagyon rossz nekünk. Fogalmunk sincs mi lesz a kapcsolatunkkal, de megpróbáljuk helyrehozni, és újra csinálni az egész dolgot...
Csak ennyit akartam, hogy tisztázzuk a dolgokat, és ne legyenek találgatások. Mielőtt még válaszolnánk pár kérdésre, köszönetet szeretnék mondani Nektek, rajongóknak, hogy ennyire aggódtatok értünk. Láttalak ám titeket a kórház előtt nap mint nap, de sajnos nem mehettem ki. Az ajándékokat megkaptam, azokat is szeretném megköszönni, nagyon sokat köszönhetek nektek! Most akkor pedig válaszolunk a kérdésekre-mondta Harry, majd intett, hogy menjek oda 
Furcsa volt, hogy annyian néznek minket. 
Megpróbáltunk sok kérdésre választ adni, de nehéz volt, mert állandóan ugrált a chatablak, az újabb kérdésekkel. 
Csak akkor fejeztük be az egészet, mikor anya felkiabált, hogy menjünk ebédelni. 
Egymást lökdösve futkároztunk le a lépcsőn, mint két jó barát...